Szerző: Tarján M. Tamás
1536. május 2-án záratta börtönbe VIII. Henrik angol király (ur. 1509-1547) második feleségét, Boleyn Annát, vérfertőzés és árulás vádjával, testvérével, George-dzsal együtt.
A királynő 1501-ben, vagy 1507-ben született előkelő családban, Thomas Boleyn rochfordi gróf második lányaként, anyja Elisabeth Howard pedig norfolki hercegnő volt. Annát ambiciózus apja nagyon hamar Németalföldre, majd Franciaországba küldte tanulni, nővére, Mary példáját követve I. Ferenc francia király (ur. 1515-1547) feleségének, Valois Klaudiának az udvarhölgye lett. Boleyn Anna franciaországi tartózkodása során humanista műveltséget szerzett, Navarrai Margit révén kapcsolatba került a reformációval is, Párizsban főként költészettel foglalkozott. A rendkívül szép nő hírében álló Anna 1522-ben apja hívására hazatért Angliába, hogy egy birtokvita megoldásaként feleségül menjen James Butlerhez, írországi unokatestvéréhez, de a frigy végül kudarcba fulladt.
A fiatal lány ezután VIII. Henrik udvarában élt, titokban eljegyzést kötött Henry Percy northumberlandi gróffal. A férfi apja ellenkezése nyomán ez a házasság is meghiúsult, így Anna bizonytalan időre hazaköltözött családi birtokukra. VIII. Henrik és Anna 1526-ban találkoztak először, a király pedig első látásra beleszeretett a fiatal lányba, és szerelmével üldözni kezdte őt. Boleyn Anna elutasította a király ajánlatát, aki szeretőjévé akarta őt tenni, a távolsághoz pedig egészen 1533-ig állhatatosan ragaszkodott, előbb kerülve be a királynői politikai szerepkörébe, mint az uralkodói ágyba. VIII. Henrik hajlandónak mutatkozott arra is, hogy elváljon Anna kedvéért, de ez nem ment egyházi beleegyezés nélkül.
A király Angliában hamar megszerezte a kellő támogatást, Thomas Wolsey bíboros és yorki érsek, a kancellári poszt birtokosa azonban intette a királyt attól, hogy VII. Kelemen pápa jóváhagyása nélkül váljon el. A király ürügyet is talált, első felesége, Aragóniai Katalin ugyanis kezdetben testvérének, Artúrnak volt a menyasszonya, de a báty az esküvő után hamarosan meghalt, és a hercegnő a másik Tudor-herceget kapta férjül. II. Gyula már 1509-ben vizsgálatot indított, az egyházi jog ugyanis a Biblia szellemében tiltotta, hogy testvérek egymás feleségét „megörököljék” az ilyen kapcsolat vérfertőzésnek minősült. Mivel a vizsgálat megállapította, hogy Artúr és Katalin között nem létesült szexuális kapcsolat, a vérfertőzés nem állt fenn, így a házasságnak nem volt akadálya. Ezt a pápai döntést akarta Henrik 1527 után megmásítani, mondván, hogy Katalinnal bűnös házasságban él, és a Szentírás rendelkezését még az egyházfő szava sem írhatja felül. A király feltehetően nem csak Anna iránt érzett szerelme miatt akart válni, hanem komoly súllyal esett a latba az is, hogy Katalin négy lányt szült Henriknek (közülük csak Mária maradt életben), míg ő fiúörököst szeretett volna.
A jóváhagyás megszerzése érdekében Henrik 1527-ben William Knight nevű titkárát küldte Rómába, aki nem járt sikerrel, ugyanis VII. Kelemen ebben az időben a Rómát megsarcoló V. Károly német-római császár (ur. 1519-1556) foglyaként élt, a Habsburg uralkodó pedig Katalin rokona volt. A kudarc mégis arról győzte meg Henriket, hogy Wolsey inkább Kelemenhez hű, mintsem hozzá, ezért Anna tanácsára 1529-ben megfosztotta hivatalától, következő évben pedig árulás címén kivégeztette a bíborost. Boleyn Anna ebben az időben már aktívan részt vett az angol politikai életben, Thomas Cromwell főminiszter szövetségeseként támogatva az anglikán függetlenedést a római katolikus egyháztól és a Habsburgokkal szemben a francia orientációt javasolva Henriknek.
1531-ben a király elküldte Aragóniai Katalint az udvartól, átadva lakosztályát Annának, akit a régi királynőt pártoló személyzet majdnem meglincselt vacsora közben. A király szeretője 1532-ben Pembroke őrgrófnője lett, első nőként nyerve saját jogán nemesi tisztséget Angliában. Henrik válási kérdése túlmutatott a királyi hálószobán, ezen a vitán keresztül ugyanis az angol uralkodó és egyház több évszázados konfliktusa jelent meg: a valódi kérdés az volt, hogy az angol király, vagy pedig a pápa dönt egy, a szigetországot érintő egyházjogi kérdésben. Az angol királyok a történelem során gyakran megpróbálták lerázni a pápai főséget (pl. II. Henrik), amire a reformáció elterjedésével minden eddiginél nagyobb esély nyílt, nem véletlen, hogy 1532-ben, William Warwick halála után az a Thomas Cranmer kapta meg a canterbury-i érsekséget, aki évekig tanulmányozta a lutheránus vallást.
Cranmer jóváhagyta VIII. Henrik válását, majd 1533. január 25-én Anna és a király új házasságát is, miközben Cromwell beterjesztette az angol parlamentbe a Rómával való végső szakítást eredményező törvényeket. A pápai kiközösítés hidegen hagyta az anglikán egyház létrejötté el egyházfővé előlépő uralkodót, aki kinyilvánította vallási szupremáciáját is. Anna időközben terhes lett, ezért fiúörökös reményében 1533 májusában VIII. Henrik királynévá koronáztatta őt, felesége azonban csalódást okozott neki, mert szeptemberben lánygyermeket hozott a világra, a későbbi I. Erzsébetet. A király mérhetetlenül csalódott volt, ráadásul Anna túlzottan önállósította magát az udvarban és a politikában, amit Henrik szeretőként előnynek, feleségként már hátránynak érzékelt, ezért már 1534-ben keresni kezdte a módját annak, hogy elválhasson új feleségétől – anélkül, hogy visszamenne a régihez. A viszony megromlásának ellenére Anna egy vetélés után 1535 során újra teherbe esett, második szülése azonban még az elsőnél is tragikusabb eredménnyel végződött, mert bár fiút szült, de az örökös holtan és nyitott gerinccel jött világra.
Mivel Henriknek már nem kellett tartania az 1536 januárjában elhunyt Katalintól, nyíltan fel mert lépni Anna ellen, azzal vádolva őt, hogy öccsével folytatott vérfertőző viszonya okozta a tragikus szülést. A királynak ekkor már új szeretője volt Jane Seymour személyében; miután 1536. május 2-án Henrik feleségét a Towerba záratta, ő költözött be a királynői lakosztályba. Közben megkezdődött a vizsgálat, mely bizonyítékok híján ugyan, de vétkesnek találta George Boleynt és Annát a vérfertőzés bűntettében, amiért a királynő máglyahalált érdemelt volna, de Henrik „kegyelemből” lefejezésre változtatta az ítéletet. Anna fivérét és az ügyben bűnösnek talált udvaroncokat május 17-én végezték ki, majd két nap múlva a királynőt a Zöld Toronyba vitték át, ahol 19-én őt is lefejezték. A pernek és a halálos ítéletnek hatalmi vonzata is volt, főként Cromwell és a tehetséges politikusnak bizonyuló Anna kiéleződő konfliktusa állt a háttérben, mely a királyi tanácsot – Cranmer érsek kivételével – a királynő ellen fordította. Annát a Bilincsbe Vert Szent Péter kápolnában egy jel nélküli sírba temették, emlékét csak a viktoriánus korban rehabilitálták, amikor királynői pompával temették újra, visszaadva a per során elvett titulust is.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius