Szerző: Tarján M. Tamás
„Az igazság kiderítése s és (sic!) igyekezetétől indítva, megvitatásra kerülnek az alábbi tételek Wittenbergben, tisztelendő Luther Márton atya, a szabad művészetek és a szent teológia magisztere s ugyanott ezeknek rendes előadója elnökletével. Ezért kéri, hogy akik nem jelenhetnek meg ezeket velünk élőszóban megvitatni, tegyék meg távolból írásban. A mi Urunk Jézus Krisztus nevében. Ámen.”
(Részlet a Luther által írt dokumentumból)
1517. október 31-én tette közzé Luther Márton wittenbergi ágoston rendi szerzetes híres 95 tételét, melyeket a bűnbocsánat és a búcsúcédula-árusítás gyakorlatának kapcsán fogalmazott meg. A vitaindító írásnak szánt dokumentum, melyet Luther állítólag a wittenbergi vártemplom kapujára is felszegezett, utóbb korszakhatárnak bizonyult a kereszténység történetében, mivel a szerzetes és a katolikus klérus között kiéleződő konfliktus hamarosan – a reformációval bekövetkező – egyházszakadáshoz vezetett.
A wittenbergi 95 pont kifüggesztésének legfőbb előzménye az 1516-ban kezdődő búcsúcédula-árusítás volt, melyet a Luther által később bírált Johannes Tetzel dominikánus szerzetes és társai a Szent Péter-székesegyház újjáépítése, valamint – nem hivatalosan – Albert mainzi érsek adósságainak lefaragása érdekében indítottak. A búcsúcédulák osztogatása a 16. század elejére már a háborúk és fényűző építkezések nyomán túlköltekező pápák bevett pénzszerzési módszerévé vált, annak tehát jól kialakult gyakorlata volt: a hívek megfelelő adományért cserében igazolást kaptak arról, hogy bűneik bocsánatot nyertek. „Amint a pénz a ládikába hullik, a tisztítótűzből a lélek kiugrik” – mondta állítólag Tetzel, a neki tulajdonított kijelentés pedig kiválóan rávilágít arra, hogy ez a szokás etikai szempontból bizony ugyancsak aggályos volt.
A búcsúcédula-árusítás gyakorlata a wittenbergi egyetem elismert teológusát, Luther Mártont is felháborította, aki ugyan Bölcs Frigyes szász választó (ur. 1486-1525) alattvalójaként nem találkozott Tetzelékkel – hiszen a fejedelem nem engedte be őket országába –, hívei közül viszont 1516–17 során sokan útra keltek a bűnbocsánat elnyerésére, és utóbb beszámoltak neki tapasztalataikról. A ferences rendi szerzetes a hallottak nyomán úgy döntött, panaszlevelet ír Albert érseknek, melyet 1517. október 31-én küldött el Mainzba. Az üzenettel együtt Luther egy 95 tézisből álló vitairatot is eljuttatott feletteséhez, melyet Philip Melanchton szerint azon az estén – német nyelven – a wittenbergi vártemplom kapujára is kifüggesztett.
A lutheri 95 pont kapcsán fontos előre leszögezni, hogy a szóban forgó tételek nem kinyilatkoztatásul íródtak; éppen ellenkezőleg, vitára buzdították azokat az olvasókat, akik megfelelő teológiai képzettséggel rendelkeztek. A cél – mint az idézetből is kiderül – mindössze egy disputa összehívása volt, a dokumentum pedig a kezdeményező szerzetes álláspontját tükrözte. Luther tehát az általa szerkesztett 95 tétellel nem egy új felekezetet akart alapítani – bár később kétségkívül ez történt –, hanem „mindössze” a katolicizmust igyekezett megreformálni oly módon, hogy a búcsúcédula-árusítás károsnak ítélt gyakorlatát kiiktatja. Ezzel együtt a később kibontakozó lutheri reformáció alaptézisei – mint például a hit általi kizárólagos megigazulás, vagy a sola scriptura tana – sem forradalmi újításokként, csupán a pénzért adott bűnbocsánat elleni érvelés részeként jelentek meg.
Luther a 95 tétel megalkotásakor kivételes tudású teológusnak, ám igencsak naiv politikusnak bizonyult, ugyanis Tetzel tevékenységét a domonkos szerzetes – vagy esetlegesen alacsonyabb rangú klerikusok – kezdeményezésének hitte, és Albert mainzi érseknek küldött 1517. október 31-i levelét is ebben a szellemben írta meg. A teológus a feddő válasz, és X. Leó későbbi reakciója – a kiátkozással fenyegető Exsurge domine kezdetű bulla – nyomán döbbent csak rá, hogy a pápát senki sem téveszti meg, a búcsúcédulák árusítása az ő jóváhagyásával és támogatásával folyik.
Ez a felismerés – és az ebből eredő konfliktushelyzet – vezetett aztán oda, hogy a ferences szerzetes rövid időn belül szakított a katolicizmussal, és a Német nemzet keresztyén nemességéhez című, 1520-as művében a pápaságot már az Antikrisztussal azonosította. Luther, akit előbb X. Leó, majd V. Károly császár (ur. 1519-1556) is átokkal sújtott, 1521-re látszólag reménytelen helyzetbe került – hiszen kitaszították őt a társadalomból –, „lázadása” ugyanakkor mégis visszafordíthatatlanul megindította a reformáció folyamatát.
Mi lehetett ennek az oka? Elsősorban az, hogy a törvényen kívülinek nyilvánított egykori szerzetes hitelveivel – főként az apostoli szegénység és egyszerűség hirdetésével, valamint a nemzeti nyelvvel – rövid időn belül népes tábort gyűjtött maga mögé, ám az sem volt elhanyagolható, hogy a független – kvázi „nemzeti” – egyház gondolatával a – pápai és császári ellenőrzés alól szabadulni vágyó – német fejedelmek támogatását is elnyerte. A későbbi fejlemények nyomán tehát a wittenbergi teológus 1517. október 31-i vitairata történelmi jelentőségre emelkedett, hiszen – miután találkozott a katolikus klérus merev álláspontjával – megfogalmazott téziseivel a keresztény vallás újabb szakadását eredményezte.
Luther tanainak térhódítása súlyos csapást jelentett a katolicizmus számára, ráadásul a hittudós munkássága – Zwingli, Kálvin, majd Szervét Mihály személyében – hamarosan újabb hitújítók fellépését, vagyis újabb reformált keresztény irányzatok születését eredményezte. A 16. század során kibontakozó reformáció – a vallásháborúkkal – aztán néhány évtized múlva lángba borította Európát, másfelől viszont egy újfajta etikát is megteremtett, mely az egyszerűség, a takarékosság és a felhalmozás propagálásával a gazdasági és társadalmi változások – a kapitalista fejlődés – egyik legfőbb motorjának bizonyult.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius