1479. október 13. | A kenyérmezei csata

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„…az akindzsik zsebei úgy telve voltak ezüsttel és arannyal, mint a tavaszidő nárcisszal és bimbókkal, kezük és markuk oly üres és terméketlen maradt, mint őszidőn a mandulafenyő és a platán. Bár vágyaik kongó serlege és kívánságuk üres erszénye megtelt, és a zsákmányolt kincs mézének íze megédesítette szájukat, a vereség mérges fullánkjának keserétől boldogságuk szomorúságra fordult.”
(Kemalpasazádé török történetíró a kenyérmezei csatáról)

1479. október 13-án ütközött meg Kenyérmezőnél Báthory István erdélyi vajda és Kinizsi Pál főkapitány egyesült serege az Isza bég vezette portyázó oszmánokkal, akik a csatát megelőző néhány napban végigfosztogatták Erdély déli részét. A véres ütközetben a vajda és a főkapitány egyesült seregei megsemmisítő győzelmet arattak a törökök felett, és hosszú időre elvették a szultánok kedvét a magyarországi háborúskodástól.

Bár II. Mehmed (ur. 1444-1446/1451-1481) 1456-os sikertelen, Nándorfehérvár elleni támadása után a Porta hosszú ideig nem indított hadjáratot Magyarország ellen, a főseregek elmaradása korántsem jelentette azt, hogy a határokat fenyegető veszély elhárult volna. A balkáni királyságokból kialakított szandzsákok bégjei a „békeévek” alatt gyakran szerveztek portyázó hadjáratokat a királyság területére, melyek célja a zsákmány- és adott esetben élelemszerzés mellett az ellenfél folyamatos pusztítása, gyengítése volt. A fosztogatások ellen a határ őrei gyakran tehetetlennek bizonyultak, így Magyarországot hiába védte a Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) által kiépített végvárrendszer, a Délvidék néhány évtized alatt nagyon komoly veszteségeket szenvedett el. E pusztítás hosszú távú következményeit az 1458-ban trónra kerülő Hunyadi Mátyás (ur. 1458-1490) is belátta, és bár nem tudott hadjáratot indítani a török kiűzésére, arra mégis képes volt, hogy a Balkánon kialakított ütközőzónát tovább szélesítse: erre szolgált a boszniai Jajca 1464-es bevétele, majd Zvornik elfoglalása – 1476-ban –, és ezért lett volna fontos a sikertelenül ostromolt szendrői vár meghódítása is, 1476 telén.

A magyar támadások természetesen rendre válaszcsapásra sarkallták II. Mehmed szultánt, azonban – a Velence ellen vívott háború miatt – az 1476-os hadi események után a török reakcióra majdnem három évig, egészen 1479 őszéig kellett várni. Mátyás nagyon is számított a Porta támadására, sőt, úgy vélte, a szultán komoly erőket fog bevetni ellene, ezért a tavasz óta Szendrő környékén gyülekező – javarészt akindzsikből álló – portyázó had ellenében Báthory István erdélyi vajdát, Kinizsi Pál délvidéki kapitányt és Vuk Brankovicsot, a magyar uralom alatt álló szerb területek vajdáját is készenlétbe állította. A félelem nem volt alaptalan, ugyanis az Isza bég által vezetett hadjáratban 5 – más források szerint 7 – szandzsák bégje, valamint IV. Basarab havasalföldi vajda (ur. 1477-1482) is részt vett.

Bár az összefogás nyomán a későbbi források előszeretettel beszéltek százezres török seregről, a kutatók ma már úgy vélik, hogy az 1479-es hadjáratban a fosztogatók valódi létszáma 15, esetleg 20 000 fő – de akadnak olyanok is, akik szerint mindössze 6000 fő – lehetett. Az összegyűlt oszmán erők aztán egészen az ősz kezdetéig Szendrő környékén állomásoztak, majd Havasalföldön keresztülvágva, a Lator folyó forrásvidékén átkeltek a Kárpátok hágóin, és három nap alatt állítólag több száz erdélyi települést égettek fel. Nyilván – a sereg méretéről szóló információkhoz hasonlóan – ezek a híradások is túloznak, az viszont tény, hogy a villámgyorsan száguldozó török sereg október 9-e után rövid idő alatt rengeteg kincset, élelmiszert és foglyot – elsősorban nőket és gyerekeket – rabolt össze.

A korábbi hadjáratok tapasztalatai nyomán Báthory vajda nem támadt azonnal a portyázó oszmánokra, hanem – a lakosság nagy részét a hegyekbe menekítve – kivárta, míg az ellenség a rablásban elfárad, a vagyonszerzéstől pedig elkényelmesedik. A híres török történetíró, Kemálpasazáde, az itáliai Antonio Bonfini és a szász krónikások egyetértenek abban, hogy a Kenyérmezőn vívott ütközetre már akkor került sor, amikor Isza bég seregei a hazatéréshez készülődtek; a Báthory István és Kinizsi Pál vezette – feltehetően szintén 20 000 fős – magyar sereg október 13-án valószínűleg éppen a táborbontás jelére állt hadrendbe a csatamezőt szegélyező erdő rejtekében. A síkságra vonuló keresztény hadakat látva Isza bég úgy döntött, vállalja az összecsapást, és hamarosan egy oszmán vitézt küldött Báthoryék elé, hogy az csúfolódásával és köpködésével párbajt provokáljon ki valamelyik magyar vezértől. A krónika szerint a megmérettetést végül a vajda egyik szász vitéze vállalta, akinek győzelme egyúttal megadta a jelt az összecsapásra is.

A kenyérmezei ütközetben a magyar és az oszmán sereg egyaránt három részre osztva harcolt: a centrumot a keresztény oldalon Báthory, míg az ellenségnél Isza bég vezette, a Kinizsi által irányított magyar jobbszárny Ali béggel, a – vélhetően Brankovics parancsnoksága alatt álló – balszárny pedig Báli béggel csapott össze. Miután a magyar seregben számos nehézfegyverzetű harcos küzdött, Báthoryék a csata kezdetétől fogva fölényben harcoltak, ennek ellenére a bátran támadó Isza bég kis híján a maga javára döntötte el az ütközetet. A török roham során Báthory vajda leesett a lováról, vezérük bukásának látványa pedig azonnal futásra késztette az erdélyi hadakat; a nemes úr élete és a csata sorsa egy Nagy Antal nevű közvitéz hősiességén múlt, aki kimenekítette a sérült Báthoryt a törökök gyűrűjéből, ezzel pedig megakadályozta a teljes összeomlást. A centrumban mutatott rendkívüli bátorság aztán hosszú távon mit sem ért, ugyanis Isza béggel szemben a Kinizsi ellen harcoló Ali bég meglehetősen gyáván viselkedett, és a rohamra készülődő vértes alakulatok elől a futásban keresett menedéket. Miután a török balszárny kereket oldott, a legendás erejű hadvezér oldalba kaphatta az oszmánok centrumát; az ádáz küzdelemben Isza bég rövid időn belül súlyos sebet kapott, ez a fejlemény pedig a portyázók maradékát is menekülésre késztette. A legtovább IV. Basarab gyalogosai tartottak ki Báthoryékkal szemben, az ő alakulatuk viszont a csata végére szinte teljesen megsemmisült.

A kortárs krónikások szerint a véres kenyérmezei ütközetben az oszmánok 6000, míg a magyarok 3000 embert veszítettek, ezt az adatot azonban a későbbi történetírók – Mátyás dicsőítése érdekében – jelentősen eltorzították. A vesztesek foglyaikat és rablott kincseiket hátrahagyva, fejvesztetten menekültek a Kárpátok hágói felé, a nyomukba eredő magyar lovasok azonban, akit csak utolértek, mind egy szálig levágták. A vérengzéstől egyedül azok menekültek meg, akikről a magyar vezérek úgy gondolták, hogy értük később komoly váltságdíjat fognak fizetni. A fáma úgy szól, hogy a győztes harcosok és a kiszabadított keresztény foglyok a csatát követő éjszakán nagyszabású ünnepséget tartottak a Kenyérmezőn, mely során Kinizsi, az ütközet egyik hőse úgy járt győzelmi táncot, hogy a foga közt és két karjában összesen három törököt tartott. Nem tudni, így volt -e, mindenesetre a kenyérmezei diadal – a kedvező esélyek ellenére is – jelentős fegyvertény volt, mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a határ menti török aktivitás a következő években csökkenni kezdett. Egy 1482-ben indított sikertelen portyát követően aztán az új szultán, II. Bajazid (ur. 1481-1512) békét is kötött Mátyással.