1437. december 18. | Albertet választják meg Magyarország királyának

[Magyar lap]

http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1437_december_18_albertet_vala...

Szerző: Tarján M. Tamás

„Háborúzzanak mások, te csak házasodj, boldog Ausztria!”

1437. december 18-án választották meg Magyarország királyának V. Albert osztrák főherceget, Luxemburgi Zsigmond (ur. 1387-1437) vejét, az első Habsburgot, aki fejére tehette a Szent Koronát. Albert (ur. 1437-1439) alig több mint másfél évig uralkodott, rövid országlásának jelentős részét pedig nem is hazánkban, hanem a Zsigmondtól örökölt többi trón biztosításával töltötte.

Albert 1397-ben, IV. Albert osztrák főherceg (ur. 1395-1404) gyermekeként látta meg a napvilágot, és már hét esztendős korában trónra lépett, ugyanis édesapja 1404 során távozott az élők sorából. Az örökös tartományokat a későbbi magyar király nagykorúságáig rokonai, Vilmos, Lipót és Erneszt hercegek igazgatták, mígnem 14. életévét elérve személyesen Albert vette át a kormányrudat. A Habsburg főherceg országlása egyfelől gazdasági reformjai miatt nevezetes, melyeket a konstanzi zsinat is támogatott, másfelől viszont Albert igen kegyetlenül bánt az ausztriai zsidókkal, akiket 1420–21 során erőszakkal igyekezett keresztény hitre téríteni, majd számos városból kiűzte őket, illetve sokakat megkínoztatott, és megégettetett.

A Habsburg főherceg 1422 során feleségül vette Luxemburgi Zsigmond magyar, német és cseh király leányát, Erzsébetet, apósa oldalán pedig bekapcsolódott a huszita háborúkba, illetve az 1430-as években a magyar végeken is táborba szállt. Zsigmond már 1423-ban morva őrgrófi címet adományozott vejének, amivel jelképesen örökösének jelölte a főherceget, miután pedig 1437. december 9-én, Znajmban befejezte életét, a magyar főurak egy csoportja Pozsonyban meg is választotta Albertet. Az új uralkodót 1438. január 1-jén koronázták meg.

Bár a főherceg apósától számos országot és koronát megörökölt, helyzete korántsem volt irigylésre méltó, ugyanis kezdettől fogva igyekeztek őt háttérbe szorítani feleségével, Luxemburgi Erzsébettel szemben. A december 18-i tanácskozáson összegyűltek eleve úgy ismerték el Albert trónra jutását, hogy az ígéretet tett felesége öröklésére, nem is beszélve arról, hogy a német-római császári korona elfogadását egyenesen a magyar rendek hozzájárulásához kötötték. Választott királyi státusa gyakorlatilag egész uralkodása alatt gúzsba kötötte Albertet, akinek az 1439-es országgyűlésen nem csak abba kellett beleegyeznie, hogy Magyarországot a világi és egyházi előkelőségekkel egyetértésben kormányozza majd, hanem a hon védelmének terhét is a vállára kellett vennie. A király kénytelen volt elfogadni, hogy a nemesek „ősi jogaik” folytán nem hadakoznak az ország határain kívül, és itthon is csak abban az esetben kelnek fel, ha ő már nem képes a határokat megvédeni.

A korlátozások mögül világosan kitűnik, hogy a magyar nemesek az uralkodói hatalom gyengítésére törekedtek, ezzel együtt pedig meg akarták előzni, hogy a megörökölt cseh és német koronák birtokosaként Albert elhanyagolja a hazai ügyeket. Ez a félelem nem is volt alaptalan, hiszen 1438 során az uralkodó háborúra kényszerült Sziléziáért, miután Zsigmond özvegye, Cillei Borbála – egy új házasság reményében – a lengyel királynak kínálta fel a tartományt. Albert az 1438-as évet tehát Csehországban töltötte, amikor pedig 1439 elején visszatért Magyarországra, eltörte a lábát, ami újabb hosszú hónapokkal késleltette a tervezett török elleni hadjáratot. Ennek célja eredetileg az oszmánok által kiszemelt Szendrő várának megoltalmazása volt, azonban már bőven kitavaszodott, amikor Budán összegyűlt az – Albert számára nem túl kellemes tapasztalatokat hozó – országgyűlés, mire pedig a király megindult a Délvidék felé, a Duna-parti erőd – Szerbiával egyetemben – II. Murád szultán (ur. 1421-1444/1446-1451) kezére került.

Miután a törökök elkerülték Magyarországot, a magyar hadseregben pedig vérhasjárvány tört ki, Albert az ősz elején – mindenféle eredmény nélkül – feloszlatta seregét, és hazaindult Bécs városába. Az uralkodó ugyanakkor így sem tudta elkerülni a halálos betegség továbbterjedését, sőt, az végül feltehetően vele is végzett: a király 1439 októberében, a Komárom megyében található Neszmélyen fejezte be életét, nem sokkal azután, hogy dinnyét evett, és ivott az ottani Király-kút vizéből. Halála időpontjában Albertnek két leánygyermeke volt, felesége, Erzsébet azonban fiút várt, aki 1440 februárjában született meg, és az Utószülött László (ur. 1453-1457) nevet kapta.

Albert másfél éves uralkodása tehát önmagában egyáltalán nem bizonyult jelentősnek, trónra lépésének ténye ugyanakkor mégis sorsfordító volt a Duna-medence számára. Luxemburgi Zsigmond veje volt ugyanis az első Habsburg uralkodó, aki uralma alatt egyesítette az osztrák, cseh és magyar területeket, amiért a császári dinasztia másik ágán – az V. László felett gyámkodó III. Frigyes császár (ur. 1440-1493) és annak utódai – egészen 1526-ig, de sok szempontból a 18. század elejéig küzdöttek.