1000. december 25. | István király koronázása

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Tudd meg, hogy a holnapi napon, a nap első órájában hozzád ismeretlen nemzet követei jönnek, akik tőled fejedelmüknek az apostoli áldás ajándékával egyetemben királyi koronát követelnek. A koronát hát, melyet csináltattál, fejedelmüknek, miként kérik, eljuttatni ne habozzál. Mert tudd meg, hogy ez néki a dicső királyi ranggal együtt élete érdemeiért jár.”
(Szent Hartvik legendájában az Úr e szavakkal utasítja Szilveszter pápát a koronaküldésre)

1000. december 25-én helyezték a Rómából hozott koronát nemzetünk első királyának, a később szentté avatott Istvánnak (ur. 1000-1038) a fejére. Ezzel a szertartással született meg a keresztény Magyar Királyság, mely Szent István államszervező és térítő munkájának köszönhetően később sikeresen vészelte át egy évezred megpróbáltatásait és kataklizmáit.

Bár István, vagyis pogány nevén Vajk életének első évtizedeiről viszonylag kevés információval rendelkezünk – nem ismerjük például pontos születési évét, és csak sejtjük, hogy Szent Adalberttől vette fel a keresztséget –, ahhoz már kétség sem férhet, hogy a korona, a keresztény uralkodók első számú jelvényének megszerzéséig küzdelmes úton jutott el. Ismeretes, hogy Géza (ur. 973-997), a magyar törzsszövetség első olyan fejedelme, aki nyitott a nyugati kereszténység felé, rendhagyó módon fiát, Istvánt jelölte ki utódjának, holott az ősi pogány szokás – a levirátus – szerint méltóságát a család legidősebb férfitagja nyerte volna el.

997-ben, az édesapa halála után ebből a szokatlan döntésből komoly zűrzavar származott, hiszen a későbbi szent uralkodó rokona, a Balatontól délre fekvő területek felett uralkodó Koppány magának követelte a főhatalmat, és vele a megözvegyült Sarolt fejedelemasszony kezét is. István, aki felesége, Gizella révén III. Ottó német-római császár (ur. 983-1002) támogatását is élvezte – a későbbi királyné ugyanis Ottó unokahúga volt –, végül fegyverrel kényszerült Koppány ellen vonulni, és Veszprém közelében, jelentős német segítséggel vereséget is mért riválisára, aki elesett a csatában.

A „lázadó” Koppány szörnyű vége azt jelentette, hogy Géza fia immár vitathatatlanul a főhatalom birtokosává vált, amit szövetségese, III. Ottó egy hűbéri lándzsa küldésével ismert el; erről a jelvényről a korai krónikák is tudósítottak, kézzel fogható bizonyítékot azonban csak az 1968-as nagyharsányi lelet pénzérméi adtak. Az uralkodó célja természetesen az volt, hogy beléphessen a keresztény Európa uralkodóinak sorába, aminek érdekében 999-ben Asztrik pannonhalmi apát tárgyalásokat kezdett Rómában II. Szilveszter pápával és vélhetően Ottó császárral is. Bár a 12. század elején íródott Hartvik-legenda arról tudósít, hogy a korona végül az egyházfő csodás álmának következtében került Istvánhoz – vagyis azt a pápa küldte a fejedelem számára –, a valóságban az eseményeket nehéz rekonstruálni.

A szent királyról írt legendáknak politikai vetületük is volt, ennek fényében pedig egyáltalán nem biztos, hogy Hartvik püspök nem torzította az eseményeket. A magyar történettudományban már hosszú évtizedek óta dúl a vita arról, hogy az első korona vajon Ottó császár, vagy II. Szilveszter jóvoltából került -e a Rómába látogató Asztrikhoz, ugyanakkor a keresztény Európa egyházi és világi feje közti szívélyes kapcsolat miatt ennek valószínűleg nincs gyakorlati jelentősége.

A pannonhalmi apát eredményes útjának köszönhetően tehát 1000. december 25-én, a magyar történelemben először koronázási misére gyűlhettek össze az ország legfőbb méltóságai, amit vélhetően az első esztergomi érsek, Domonkos celebrált. Fontos megemlíteni, hogy a korona, mely ezen a napon István fejére került, nem a későbbi Szent Korona volt, ettől függetlenül azonban a fejékszer különleges hatalommal ruházta fel viselőjét, aki a királyi címmel együtt apostoli jogot nyert az ország egyházszervezetésének kialakítására. Szent István koronázásának napja tehát a Magyar Királyság, az államiság születésnapjának tekinthető, igaz, ez a születés cseppet sem bizonyult könnyűnek: az újdonsült uralkodónak később több évtizeden át kellett háborúznia azért, hogy a valódi főhatalom a kezébe kerüljön, miközben törvényeivel és népe megtérítésével megszilárdította a keresztény királyság intézményét.