Intim kamarazene, elitizmus nélkül – Zombola Péter első operája a CAFe Budapesten

[Magyar lap]

Írta

 Szatmári Róbert

 -https://papageno.hu/featured/2019/10/intim-kamarazene-elitizmus-nel...

2019. október 16.

https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-300x169.jpg 300w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-768x432.jpg 768w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-747x420.jpg 747w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-24x13.jpg 24w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-36x20.jpg 36w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-48x27.jpg 48w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158-560x315.jpg 560w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/-és-Echo__4-e1571147371158.jpg 1000w" sizes="(max-width: 696px) 100vw, 696px" alt="" title="_… és Echo__4" /> Gergye Krisztián és Vizin Viktória az "... és Echo" operában - fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest

Zombola Péter az “… és Echo” a kamaraopera-műfaj intim alkotásai között van, annak ellenére, hogy ilyen zenei kategória nincs is. Ezt én alkottam meg amolyan igazodási pontként, saját használatra, a változatosság kedvéért. Mert mostanában megint gyakran hallhatók olyan vélemények, hogy az opera kiüresedett gesztusok halmaza, megalomán magamutogatás, amelyben egy szikrányi intimitás és hitelesség sincs már.

Nemcsak manapság hallani ezeket a gondolatokat, ezek régen részei a klasszikus zenével és színházzal foglalkozó művészek, alkotók világának. Még én is előszeretettel lamentálok a kérdésről, és ennek azért oka az is, hogy egyre gyakrabban élek át vitatható élményeket a zenés színházban.

Ide kapcsolódik:

Zombola Péter: „Nem voltam elég nyitott az operára”

Persze, minek is hitelességről és intimitásról beszélni egy olyan műfaj esetében, ami legtöbbször énekesi csúcsteljesítményekről, világsztárok turnéiról szól. Ez nyilvánvalóan túlzás persze, annak ellenére, hogy személy szerint nehezen állom az öncélú csillogást, gyűlölök hangosan bravózni, és még ennél is jobban arról beszélni, hogy például Anna Nyetrebko mennyire zseniális volt ebben vagy abban. Ha mindenáron nevekkel kell dobálózni, akkor inkább a rendezőkével zsonglőrködöm, de ez személyes érdeklődés, talán elnézhető.

https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__1-200x300.jpg 200w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__1-280x420.jpg 280w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__1-16x24.jpg 16w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__1-24x36.jpg 24w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__1-32x48.jpg 32w" sizes="(max-width: 533px) 100vw, 533px" />
Gergye Krisztián és Vizin Viktória az “… és Echo” operában – fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest

Bár vannak ennek elvi alapja is bőven. Meg vagyok arról győződve, hogy az opera műfajának hitelességét és érvényességét a rendezői felfogás hozta vissza. Az megint más kérdés, hogy azóta ugyanezt alá is ásta, és jelenleg ebben is a változások korát éljük.

De sajnos az biztos, hogy lámpással kell keresni az igazán katartikus élményt hozó előadásokat.

Az egyik módszer, hogy az opera újra utat találjon az emberekhez, az az, hogy közelebb hozzuk őket a színpadhoz, akár szó szerint is. Amikor ott, előttünk történik netán a szerelembeesés, méghozzá úgy, hogy nemcsak látjuk, hanem érzékeinkkel érzékeljük is azt a gyötrelmet vagy épp küzdelmet, amin az adott szereplő épp átmegy, látjuk az arcán lefelé gördülő verítékcseppet, halljuk, amikor nagy levegőt vesz. De ugyanígy észrevesszük azt is, ha mesterkélt, hiteltelen gesztusokat kapunk, ha azt látjuk, hogy be vagyunk csapva. Nem véletlenül lett világsiker a Metropolitan Opera élőközvetítés-sorozata: a művészeknek meg kellett tanulniuk hitelesen ábrázolni a középen való álldogálás helyett.

Az “…és Echo” előadásában a színpadon szereplő két művész, Vizin Viktória és Gergye Krisztián ezt a fajta intim közeget próbálta újrateremteni. Ráadásul úgy, hogy a jellemek absztrakt, szimbolikus világban léteznek, távol a hús-vér képzetektől.

Ahogy már korábban is írtam, ez a darab leginkább arról szól, hogyan adjuk fel személyiségünket a kapcsolatokban, legyen az akár szerelmi vagy más társas érintkezési forma. Mi az, amit nyerünk ezzel, és mi az, amit elveszthetünk?

Ez az önfeláldozó, személyiségadás-kapási rituálé zajlik a szemünk előtt, miközben az Accord Quartet és Zombola Péter által játszott zene folyamatosan reagál, visszautal, különböző asszociációkat kelt, jelezve azt, hogy itt már az ideák világában járkálunk. Ez a fajta ábrázolás az, ami egyfajta misztikumot is kölcsönöz a színpadon látottaknak, amit csak megerősít az életnagyságú bábfigura használata.

Ide kapcsolódik:

Gergye Krisztián: „Zombola Péter zenéje mögött számos történet rejtőzik"

Zombola ugyanakkor szándékosan idézi meg más korok, adott esetben más zeneszerzők műveit. A barokk stílusú betétek éppúgy jellemzőek, mint A kékszakállúra tett utalások. Mindez amellett, hogy elemeli a közönséget a földtől, azért azt az érzést erősíti, hogy itt valami nagy intellektuális alkotásnak lehetünk szem- és fültanúi.

Ez lehetne kellemetlen is, mert épp azért ülünk itt, hogy felszabaduljunk a kényszerek alól, és ne érezzük folyton azt, hogy a „Parnasszusról” dalol valaki nekünk, azzal a finnyás távolságtartással, miszerint „ezt te csak akkor értheted, ha rendelkezel a megfelelő műveltséggel és a belső kör része vagy”.

https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__7-200x300.jpg 200w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__7-280x420.jpg 280w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__7-16x24.jpg 16w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__7-24x36.jpg 24w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/10/…-és-Echo__7-32x48.jpg 32w" sizes="(max-width: 533px) 100vw, 533px" />
Gergye Krisztián és Vizin Viktória az “… és Echo” operában – fotó: Hrotkó Bálint / CAFe Budapest

A darab azonban kiválóan egyensúlyoz ezekben a határhelyzetekben, és tudatos építkezése, valid mondanivalója (vagyis érvényessége) semlegesíti ezt az elitistaklub-érzést. Ha nem is tisztul meg mindenki a közönség soraiból az előadás végén, az egyértelműen érezhető, hogy mire gondolt az a bizonyos költő. És tette mindezt szerethetően, magas színvonalon, miközben egyfajta klasszikus szépségideált is megidézett. És a bölcsnek ez is elegendő manapság.