Szerző: Tarján M. Tamás
„Erősnek lenni éppen olyan, mint úrihölgynek lenni. Ha bizonygatnod kell az embereknek, hogy az vagy, nem vagy az.”
(Margaret Thatcher)
1990. november 22-én jelentette be lemondását a „Vaslady”, Margaret Thatcher, aki – Nagy-Britannia első női miniszterelnökeként – összesen 11 esztendőt töltött a kormányfői székben.
A 20. század talán legismertebb női politikusa Margaret Hilda Roberts néven, 1925-ben született a Lincolnshire-ben található Grantham városában. A későbbi „Vaslady” egy szatócs leányaként látta meg a napvilágot, az édesapa azonban metodista prédikátorként és polgármesterként is szerepet vállalt a helyi közösség szervezésében. A családfő példája vélhetően közrejátszott abban, hogy Margaret – már az Oxfordi Egyetem kémia szakos hallgatójaként – aktív politizálásba kezdett, és belépett a patinás intézmény konzervatív egyesületébe, ahol később az elnöki pozíciót is megszerezte.
Ígéretesen induló közéleti karrierje arra sarkallta a „Vasladyt”, hogy a vegyészi diploma megszerzése után, 1954-ig a jogi fakultást is elvégezze; a későbbi miniszterelnök asszony ekkor már három éve házasságban élt Denis Thatcher üzletemberrel, akinek két gyermeket – ikreket – szült. Margaret Thatcher 1950-ben szállt sorompóba először az országgyűlési választásokon, ám kilenc esztendőt kellett várnia, míg Finchley – egy észak-londoni kerület – képviselőjeként mandátumot szerzett a törvényhozásban.
Thatcher a parlamentben a konzervatívokhoz csatlakozott, és bámulatos sebességgel kapaszkodott felfelé a párt ranglétráján: 1961-ben – államtitkárként – már szerepet kapott a Harold Macmillan-féle kabinetben, majd – az 1964. évi választási vereség és a munkáspárti Harold Wilson kormányalakítása után – fokozatosan az egyik legjelentősebb ellenzéki szóvivővé lépett elő. Az ambiciózus politikus 1967-ben miniszteri széket kapott az új konzervatív pártvezér, Edward Heath árnyékkabinetjében, az 1970-es választási győzelem után pedig elnyerte az oktatásügyi tárcát. Jóllehet, Thatcher sikeresen lobbizott annak érdekében, hogy az iskolarendszer nagyobb anyagi támogatásban részesüljön, miniszterségét mégis az tette emlékezetessé, hogy megszüntette Nagy-Britanniában az ingyenes iskolatejet; ennek okán ellenfelei a „Thatcher, a tejtolvaj” – Thatcher the Milk Snatcher – gúnynévvel illették őt.
Az 1974-ben lezáruló kormányzati ciklust ugyanakkor nem csak Margaret Thatcher, de a Konzervatív Párt is súlyos kudarcként értékelhette, hiszen a Munkáspárt választási győzelme miatt ismét ellenzékbe kényszerült. Ez egyszersmind lehetőséget teremtett Thatchernek arra, hogy 1975 januárjában versenyre keljen Heathszel a pártelnökségért. Nagy meglepetésre – szoros versenyben – a konzervatívok végül őt juttatták győzelemre, így – először a történelemben – a párt vezetése egy női politikus kezébe került.
A toryk új vezérének sajátos nézetei és kormányprogramjának legfőbb elemei – az ún. „thatcherizmus” alapjai – már az ellenzéki évek alatt körvonalazódtak. A politikus a Nagy-Britanniát sújtó recesszió orvoslása érdekében a szabadpiaci eszmék érvényesítését, a privatizáció beindítását és az állam szociális szerepvállalásának csökkentését követelte James Callaghan kormányától, illetőleg éles kritikával illette a Munkáspártot a gyakori sztrájkokkal szemben mutatott tehetetlenségéért. Thatcher ezzel egy időben későbbi külpolitikája alapjait is lefektette: a mélyülő európai integrációval és a bevándorlás mértékével szemben mutatott ellenérzése miatt többször is botrányt keltett Londonban, markáns kommunistaellenessége pedig idejekorán megalapozta hírét a Szovjetunióban is. A szocialista blokk sajtójában csak „Vasladyként” emlegetett politikus programja végül 1979-ben győzelemre vezette a konzervatívokat a recesszió által megtört Munkáspárt ellen, így Thatcher – az első nőként Nagy-Britannia történetében – 1979 májusában elfoglalhatta a miniszterelnöki széket.
Margaret Thatcher kormányának megalakulásával új ideológia jutott uralomra a szigetországban: a konzervatívok nagyarányú privatizációba kezdtek, radikálisan csökkentették az állami kiadásokat, és miközben lazították az üzleti életet érintő törvényi szabályozásokat, valósággal gúzsba kötötték a szakszervezeteket. Ezek az intézkedések – ideiglenesen – súlyos inflációhoz és a munkanélküliség gyors növekedéséhez vezettek, a pénzromlás ellensúlyozására életbe léptetett új adófajták pedig tovább növelték a „Vaslady” népszerűtlenségét. Thatcher, aki az 1980-as évek elején minden idők egyik legelutasítottabb brit kormányfőjének számított, valószínűleg megbukott volna az 1983-as választásokon, a falkland-szigeteki háború és az Argentína felett aratott győzelem azonban szerencsés pillanatban a népszerűségi lista csúcsára repítette őt.Ennek eredményeként a „Vaslady” újabb négyéves felhatalmazást kapott – amit aztán 1987-ben még egy terminussal meghosszabbítottak –, a „thatcherizmus” azonban így is megosztotta a szigetországot.
A szakszervezetek elleni kemény fellépés és a sztrájkok – például az 1984. évi híres bányászsztrájk – letörése érthető módon a társadalom egy részében fokozatosan növelte Thatcher elutasítottságát, akit – unionista elvei miatt – egy alkalommal az IRA is megpróbált meggyilkolni. Ezenfelül a „Vaslady” külpolitikája is megosztottságot eredményezett a brit közvéleményben: természetesen nem a politikus szovjetellenessége okozott dilemmát – ez Gorbacsov hatalomra kerülésével és a peresztrojka meghirdetésével amúgy is enyhülésnek indult –, hanem sokkal inkább az a távolságtartó magatartás, amivel az európai integrációt szemlélte. Thatcher az Európai Gazdasági Közösségben az 1979. évi brit kvóta újratárgyalásával „mutatkozott be”, majd 1985-ben az árfolyam-mechanizmus elutasításával is demonstrálta különutasságát. A „Vaslady” az EGK helyett Ronald Reagan amerikai elnököt és az Egyesült Államokat tekintette legfőbb stratégiai partnerének, ez a szívélyes viszony pedig kisebb hullámvölgyekkel – ilyen volt például az USA 1983-as grenadai közbeavatkozása – Thatcher egész kormányzása alatt fennmaradt.
A „Vaslady” végül 11 évig – a 20. század brit kormányfői közül a legtovább – birtokolta a miniszterelnöki széket, az 1990-es évek elejére azonban a „thatcherizmus” ellentábora jelentős többségbe került a szigetországban. Margaret Thatcher bukását egy adóreform, az úgynevezett „közösségi költség” bevezetése készítette elő, mely új alapon – bérleti érték szerint és személyenként – kívánt forrást biztosítani a helyi önkormányzatok működéséhez. Ez az adó komoly felháborodást váltott ki a közvéleményben, ráadásul ezzel egy időben a miniszterelnök asszony tekintélyét az 1980-as évek végén beköszöntő újabb recesszió is megtépázta. Ennek okán a konzervatívok körében egyre többen kezdtek kételkedni abban, hogy a „Vaslady” negyedszer is győzelemre vezeti majd őket a választásokon, így Michael Heseltine 1990 őszén versenybe szállt Thatcherrel a pártelnöki posztért.
A küzdelem végül a miniszterelnök asszony győzelmével végződött, ám a rendkívül szoros eredmény megkövetelte volna egy második forduló megtartását, ezért a „Vaslady” – érzékelve a toryk bizalmának megrendülését – 1990. november 22-én bejelentette lemondását. Helyét a párt és a kormány élén John Major vette át, aki 1992-ben végül beváltotta a hozzá fűzött reményeket, és győzelmet aratott a választásokon. Ugyanebben az évben Margaret Thatcher – bárói rangban – már a Lordok Házában foglalt helyet, ám egészen 2002-ben bejelentett visszavonulásáig a Konzervatív Párt meghatározó alakja maradt.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius