1982. november 12. | Jurij Andropov lesz a Szovjetunió pártfőtitkára

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Igen, Samantha, mi itt a Szovjetunióban mindent megteszünk azért, hogy ne legyen háború a Földön. Minden szovjet ember ezt akarja.”
(Jurij Andropov Samantha Smithnek írt leveléből)

1982. november 12-én került a Szovjetunió pártfőtitkári székébe Jurij Andropov korábbi magyar nagykövet, a KGB egykori első embere, aki az 1956-os forradalom és az 1968-as „prágai tavasz” mellett többek között a szovjet disszidensek elleni hajtóvadászatban és az Afganisztán elleni intervencióban is oroszlánrészt vállalt. Andropovot Leonyid Brezsnyev halála után választották meg a szocialista nagyhatalom első emberének, az új főtitkár pedig másfél éve alatt keményvonalas külpolitikájával és mérsékelt belső reformjaival tűnt ki.

Az 1914-es születésű politikus egy vasutas gyermekeként emelkedett fel a világ egyik szuperhatalmának vezetői székébe, miután fél évszázad alatt végigjárta a Szovjet Kommunista Párt ranglétráját. Andropov 1930-ban lépett be a párt ifjúsági tagozatába – a Komszomolba –, mely szervezetnek később első embere is lett. A fiatalembert 1939-ben felvették az SZKP soraiba, miután pedig a második világháború évei alatt kitűnt partizántevékenységével, a győzelem után szépen emelkedett felfelé a párthierarchiában: 1947-ben még csak Karéliában, másodtitkári pozícióban tevékenykedett, négy év után azonban már Moszkvába költözhetett, három évvel később pedig megkapta élete nagy lehetőségét, kinevezték budapesti nagykövetnek.

Andropov – nemzetünk fájdalmára – karrierjét Magyarországon alapozta meg, ugyanis oroszlánrészt vállalt az 1956-os forradalom vérbe fojtásában, miután az utolsó pillanatig sikerült megtévesztenie – legalábbis kétségek között tartani – a Nagy Imre-kormányt a szovjet csapatkivonási szándék őszinteségéről. A kutatók mindazonáltal úgy vélik, a felkelés látványa sok szempontból komoly változást idézett elő Andropov személyiségében, és döntően járult hozzá ahhoz, hogy hatalomra kerüléséig a pártfőtitkár szélsőségesen keményvonalas szellemben politizált.

A nagykövet aztán 1957-ben visszatért Moszkvába, ahol tíz esztendőre az SZKP KB Szocialista Országok Együttműködési Főosztályának élére került, 1962-ben pedig titkári állást kapott a párt Politikai Bizottságában. Karrierje következő fontos állomása a KGB parancsnoki tisztség elnyerése volt – 1967-ben –, melyet egészen pártfőtitkár koráig megtartott; hovatovább ő volt az első vezető, aki ebből a pozícióból jutott el a főhatalomig. Az állambiztonsági szervek vezetőjeként Andropov igazi keményvonalasként viselkedett: részt vett az 1968-as „prágai tavasz” leverésében, ráadásul az intervencióban azáltal is döntő szerepet játszott, hogy – egy nem létező CIA-összeesküvésről és a NATO beavatkozási szándékáról szóló jelentéseivel – a KGB-n keresztül tudatosan dezinformálta a pártot és a közvéleményt. Andropov emellett abba is komoly energiát fektetett, hogy a szovjet hírszerzés nyomon kövesse a hírneves disszidenseket – például Szaharovot, Szolzsenyicint –, sőt, szerepe lehetett az egyes emigránsok ellen végrehajtott, vagy tervezett támadásokban is. A KGB-vezér világméretű „hajtóvadászatot” tervezett a Szovjetunió kritikusai ellen, a blokkon belül pedig pszichiátriai eszközöket akart bevetni a „rendszer ellenségeivel” szemben. Andropov az 1979-es afganisztáni beavatkozásban is döntő szerepet játszott.

Bár a politikus 1973 óta tagja volt a Politikai Bizottságnak, és szemlátomást komoly hatalom összpontosult kezében, 1982 novemberében mégis meglepetésként hatott, hogy Brezsnyev halála után két nappal – Csernyenko helyett – ő foglalta el a pártfőtitkári széket. A nyugati világban – budapesti és prágai „viselt dolgaira” való tekintettel – megválasztását általános ellenszenv fogadta, a külpolitika terén pedig Andropov nem is cáfolt rá a balsejtelmekre. Annak ellenére, hogy egyik leghíresebb tette az a barátságos gesztus volt, amikor válaszolt a 10 esztendős Samantha Smith levelére, és a kislányt Moszkvába invitálta, ezen az eseten kívül az andropovi diplomácia igencsak híján volt a rokonszenves lépéseknek: az afganisztáni intervenció már eleve megterhelte az amerikai-szovjet viszonyt, a pártfőtitkár pedig azzal is fokozta az ellentéteket, hogy 1983 során megszakította a fegyverzetcsökkentésről szóló tárgyalásokat. Emellett súlyos tehertétel volt a két szuperhatalom viszonyában az 1983 őszén, Szahalin felett lelőtt dél-koreai polgári repülőgép esete is, így aztán bizonyára nem okozunk vele meglepetést, ha megemlítjük, hogy Ronald Reagan elnök egy ízben Andropov országát egyszerűen csak a „gonosz birodalmának” titulálta.

Ebben a birodalomban ugyanakkor 1982 novembere után komoly belső változások kezdődtek, a főtitkár ugyanis egyszeriben véget vetett Brezsnyev halogató politikájának, és nagyarányú leváltásokat eszközölt az alkalmatlannak bizonyult pártgarnitúrában. Amellett, hogy az SZKP-n belül hamarosan számos büntető eljárás indult a korrupt és alkalmatlan hivatalnokok ellen, Andropov a nyilvánosság elé tárta a gazdaság hanyatlásának és a tudományos fejlődés stagnálásának problémáit, így például 1983-ban bejelentette a szovjet csillagháborús program végét. A politikus, aki reformintézkedésein túl a Szovjetunióban társadalmi problémaként jelentkező alkoholizmus ellen is szigorúan fellépett, a belpolitika terén tehát szakított a brezsnyevi időszak módszereivel, és sok szempontból olyan irányban indult el, ami később Gorbacsovot jellemezte.

A 70. életévéhez közelítő Andropov ugyanakkor hatalomra jutásakor már igen rossz egészségi állapotban volt: 1983 februárjától kezdve veseelégtelenségben szenvedett, emiatt pedig az év végén már állandóan ágyba kényszerült. A politikus 1984 februárjában fejezte be életét, és bár utódja, Konsztantyin Csernyenko kijátszotta végakaratát – hiszen a kiszemelt Gorbacsov helyett ő lépett a párfőtitkár örökébe –, hamarosan teljesültek szándékai: 1985 során a peresztrojka atyja került a Szovjetunió élére, azonban már ő sem tudta megállítani azt a bomlást, amit vélhetően Andropov is felismert.