Kr. e. 42. október 23. | A második philippi csata – Brutus öngyilkossága

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Kevéssel azelőtt, hogy átszállította hadseregét Ázsiából, késő éjszaka, egy halvány fényű mécs világánál, az alvó tábor közepén gondolataiba merült, valamin töprengett, s egyszer csak úgy tetszett neki, hogy valaki belép a sátorba. A bejárat felé nézett, s egy óriási termetű, félelmetes és szokatlan külsejű alakot pillantott meg, amely némán megállt előtte. Összeszedte bátorságát, s megszólította: » Ki vagy, ember-e vagy isten? Milyen szándékkal jöttél hozzám?« Erre a látomásszerű alak megszólalt: »A rossz szellemed vagyok, Brutus. Találkozunk Philippinél.« Brutus hidegvérrel ennyit mondott: »Találkozunk.«”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok)

Kr. e. 42. október 23-án ért véget a Philippi mellett vívott húsznapos ütközet – vagy inkább kis háború –, mely során a második triumvirátus két tagjának, Marcus Antoniusnak és az ifjú Octavianusnak a legiói döntő győzelmet arattak a Cassius és Brutus által összegyűjtött sereg felett. Miután október 3-án Cassius öngyilkosságot követett el, a húsz nappal későbbi második csatában Brutus már egyedül irányította csapatait, kudarca után pedig követte vezértársa példáját.

Bár a Cassius vezette összeesküvők – akik később „felszabadítóknak” (liberatores) titulálták magukat – a Kr. e. 44. március 15-én elkövetett Caesar elleni merénylet előtt úgy hitték, a dictator megölésével visszaáll majd a köztársasági rend, csalódniuk kellett, mert a karizmatikus politikus halálával ismét eluralkodott a polgárháborús zűrzavar. A szemben álló felek – a meggyilkolt Caesar vezérei és Cassiusék – küzdelmét aztán egy új tényező, az ifjú Octavianus határozta meg, aki a dictator örököseként hamarosan komoly haderőre és politikai befolyásra tett szert. A merénylőkkel szövetségre lépő senatus kezdetben sikerrel befolyásolta a fiatalembert, Octavianus azonban idővel sérelmezni kezdte mellőzöttségét, ezért Kr. e. 43 során legióival elfoglalta Rómát, majd megegyezett Marcus Antoniusszal és Lepidusszal.

Ezzel létrejött a második triumvirátus, közben pedig a „felszabadítók” Cassius egykori provinciájában, Szíriában gyűjtöttek sereget, ahol a hadvezér korábban hősiesen harcolt a pártusok ellen. A Caesar elleni összeesküvés szervezőihez utóbb a többi keleti provincia is csatlakozott, így Brutusék 17 legiót és 17 000 fős lovasságot tudtak mozgósítani, melynek élén Kr. e. 42 során át is keltek az európai kontinensre. A korábban Sextus Pompeius ellen hadakozó triumvirek természetesen látták a közelgő veszélyt, ezért – Lepidust hátrahagyva – Antonius és Octavianus szintén a Balkánra csoportosította át erőit, összesen 19 legiót és mintegy 30 000 lovast.

Miután Cassius, a keleti sereg tényleges vezére nem akarta kockáztatni utánpótlását, úgy döntött, hogy Trákia keleti felében, a Via Egnatia vonalán fekvő Philippitől nyugatra várja be a triumvirátus csapatait. Caesar gyilkosai ennek révén kedvező helyzetben készültek az összecsapásra, ráadásul az első philippi csata napján, október 3-án a „felszabadítók” tengeri hajóhada győzelmet aratott Antoniusék flottája felett. Cassius és Brutus a számos kedvező körülményből ugyanakkor mégsem tudott győzelmet kovácsolni, az első összecsapásban ugyanis alulmaradtak a triumvirekkel szemben, miután egy félreértés nyomán az előbbi hadvezér véget vetett életének.

Bár az október 3-i csata döntetlen eredménnyel végződött, a „felszabadítók” Cassius öngyilkosságával elveszítették legtehetségesebb stratégájukat, akit Brutus nem tudott megfelelően helyettesíteni. A hadvezér megpróbált ugyan védelmi állásokat kiépíteni, halott társának csapatai helyét azonban hamarosan Octavianus erői foglalták el, így a triumvirek jelentős helyzeti előnyre tettek szert. Ennél is súlyosabb probléma volt, hogy Brutus nem bírt fegyelmet tartani katonái között, pedig még az október 3-i vereség után sem kellett volna többet tennie a győzelemért, mint kivárni az ellenség készleteinek kimerülését. A türelmetlenkedő legionáriusok azonban október közepétől tömeges dezertálásba kezdtek, ezért Brutus hamarosan újabb támadásra kényszerült, mely végzetes következményekkel járt

A Kr. e. 42. október 23-án vívott csata Antonius és Octavianus fölényes győzelmét hozta, Brutus ugyanis a délután megindított roham során mellőzött mindenféle taktikai fogást, és egyszerűen közelharcba bocsátkozott az ellenséggel. A mészárlássá fajuló összecsapás így rövid időn belül a létszámbeli fölényben harcoló triumvirek javára dőlt el, a „felszabadítók” seregének nagy része estére megadta magát, a vesztes hadvezér pedig 4 legiónyi katonájával visszavonult a közeli hegyekbe. Brutus, akinek sorsa Plutarkhosz és más történetírók zseniális leírása nyomán később William Shakespeare-t is megihlette, a philippi vereség éjszakáján követte hadvezértársa példáját, és önkezével véget vetett életének.

A győzelemmel tehát a triumvirátus bosszút állt Caesar gyilkosain, Cassius és Brutus megsemmisítésével ugyanakkor a polgárháború még korántsem ért véget. Egyfelől, Sextus Pompeius még hosszú éveken át fenntartotta szicíliai birodalmát a szövetségesek ellenében, másfelől pedig a Lepidust félreállító triumvirek egymás között is rivalizálásba kezdtek a főhatalomért, mely küzdelem csak Octavianus actiumi győzelmével, Kr. e. 31-ben dőlt el.