Virág és virágkultúra a késő reneszánsz erdélyi kertekben (16–17. század)

[Magyar lap]

http://www.korunk.org/?q=node/8&ev=2010&honap=1&cikk=11490
Csoma Zsigmond – Tüdősné Simon Kinga

 

Az Erdélyi Fejedelemség történetével sokan, sokféleképpen foglalkoztak. E feldolgozások azonban az agrár-, kerttörténeti megközelítést majdnem nélkülözték, különösen a kertkultúra területén. Ennek több magyarázata is lehet: a hadtörténet, a diplomáciatörténet elsőbbsége és a viszonylagos függetlenséget biztosító fejedelmi politika megismerése valóban nagyon fontos kérdése a magyar történettudománynak. De a dolgos hétköznapok és az ünnepnapok megismerésében is megkerülhetetlen a kertkultúra, azon belül a virágkultúra. Mindezeknek a kérdéseknek a kutatása egyben válasz is lehet a háromkötetes Erdély története című összefoglaló munkában megfogalmazott hiányra és célkitűzésre.1 Vagyis arra, hogy módszeres kutatással kellene a konyha és a kert szerszámait és, tegyük hozzá, a virág és a növényanyag történetét vizsgálni. Ezek ugyanis és a hozzájuk kapcsolódó szakmunkák, valamint ezt a tudást hordozó képviselőik szakosodása a 17. század eleji Erdélyben, a késő reneszánsz, a kora újkor időszakában általános tendencia. A mindent átható reneszánsz az önmagának gyönyörűséget szerző, kertjét gondozó paraszt képét lebbenti fel, aki koszorúkötéssel, virágápolással önmaga környezetét és lelkét ápolja, öncélúan vagy legalábbis reális haszon esetleges elérésére törekvés nélkül.

A kutatások kiterjesztését nagymértékben segíti, hogy az utóbbi évtizedekben számos olyan forráskiadás látott napvilágot, amely feldolgozásával a fenti kérdésekre is árnyalt választ adhatunk. Témakörünk szempontjából fontosak azok a gazdaságtörténeti, agrártörténeti feldolgozások, amelyek részben a székelyföldi, részben az erdélyi történeti kutatásból fakadtak, továbbra is nélkülözik azonban a kertkultúra elemzését.2

A történeti-néprajzi kutatásokban a 16–17. századi uradalmi levéltárak módszeres vizsgálatára, a népi építészet, a népi gazdálkodás, az életmód, a mindennapi termelőmunka megismerésére Tálasi István és Balassa Iván is felhívta a figyelmet. A nyelvészeti megközelítés, aWörten und Sachen kutatási módszere3 mellett, az összehasonlító történeti-néprajzi módszer alkalmazását is fontosnak tartották Jakó Zsigmond a gyalui vártartomány urbáriumait közzétevő nagy munkája után.4 Ezekből a szövegekből mind a fejedelmi udvar, mind a köznép és az udvarházak népének háztartását nyomon követhetjük. A leltározók egyaránt megfordultak a fejedelmi pár, illetve a felmért, adóztatott család igényeit kiszolgáló kertészházakban, palotákban, a lányok házában, az itt tartott, tárolt kerti növényekről, virágokról ugyanúgy beszámoltak, mint a konyhákról és a sütőházakról, kamrákról.

Mindemellett sajnos a magyar tudományosságnak nagy adóssága, hogy nem tette közzé tömegesen a 16–18. század uradalmi leltárait, iratanyagait. Számtalan részadatot lehet azonban a különböző naplókban, történeti forrásokban, forrásközlésekben is találni.5

Az utóbbi évtizedekben a fogyasztástörténeti vizsgálatok száma növekedett. Ugyanis rendkívül kedvező lehetőséget biztosít ez a fajta vizsgálódás a gazdaság, a társadalom, az egyén és a közösség életének, életminőségének elemzésére. Az ösztönös fogyasztás mellett a tudatos, megtervezett fogyasztás a társadalom, a közösség fejlettségét is mutatja. Az ún. magaskultúra és a népi kultúra összefüggéseire, kapcsolataira lehet ráérezni az erdélyi kertkultúra vizsgálatakor is. Az inventáriumok, az összeírások, a végrendeletek mind-mind mutatják az erdélyi társadalom keretében a tárgyi és a fogyasztói kultúrát. Egy-egy eszköz, szerszám egy-egy technológiát, szaktudást, emberi szakmunkát jelez, ami az elvégzett munka eredményeként a termelt javakat, az élelmiszereket, a táplálkozás mikéntjét és szintjét tükrözi. Ilyen összefüggésben pedig a kertkultúra erdélyi, ezen belül székelyföldi bemutatása végeredményben a fejedelemségbeli népesség mindennapjait és ünnepnapjait mutatja be az olvasónak. Természetesen olyan kérdésekre szintén választ várhatunk, mint a fogyasztói cikkek termelése, értékesítése, a különböző társadalmi csoportok és nemek6 szerepe a fogyasztásban, annak (tárgyi) világában, az ornamentikák és jelentésük, a luxus- és élvezeti cikkek fogyasztási mintái a fejedelmi, főúri, középnemesi és jobbágyi szinten élő székelység életmódjában.7

Cikkünk megírását az is ösztönözte, hogy Stirling János és Herczeg Ágnes a magyarországi reneszánsz kertművészetet feldolgozó szép könyveikben, valamint Pálóczi Horváth András a visegrádi kertről írt cikkében az erdélyi kertkultúráról keveset írt.8

Az erdélyi összeírásokban általában nem számoltak be részletesen arról, hogy hányféle és hányfajta virágot ültettek a korabeli kertekbe. Így történt a Kálnoky-féle összeíráskor is, bár a conscriptor mentségére szól, hogy munkáját a kora tavaszi hónapokban (február–március) végezte el. Ragaszkodva mégis egy székelyföldi főnemesi udvartartás kertjeinek a felidézéséhez – természetesen igyekezve elkerülni a túlzásokat – az esetlegesen ott termesztett virágok fajtáit más gazdaságok inventáriumából ,,kölcsönöztük”. Valószínűleg nyaranta itt is virított a sárga kökörcsin, illatozott a ,,magyar kertek közönséges virága”, az ibolya és a ,,hószínű liliom”.A természetben is szabadon termő más virágok mellett ékeskedett a sárga, valamint a szederjesviola és a török eredetű virág, a szegfű. Az ágyások valamelyikébe vetettek ,,világos vörös színű”anemonét,9 amely Lippay hasonlatával élve az ,,ember szeme világát is csillámitya”. Ismerték és ültették a felfolyó sarkantyúvirágot, amely a 17. században nemcsak a nagyobb uradalmak virágágyásaiban, de a nemesi és polgári otthonok kertjeiben, udvaraiban is éppúgy elterjedt, mint a 16. századi magyar szárnyas oltárok képeinek egyik kedvelt virága, a gyöngyvirág.

Hogy a ,,külömb féle kelemetes és kedves szinében leginkáb játszadozó” tulipán (Tulipa), melyet némelyek ,,Liliumi Narcissus”-nak neveznek, abban az időben már eljutott-e a székelyföldi nemesi otthonok kertjeibe, nem tudjuk. Lippay János állítása szerint e virág magyarországi meghonosítója bátyja, az esztergomi érsek volt. Az ősi magyarnak tartott, sztyeppei virág, a tulipán a 16–17. században megbolydította a virágkedvelők szívét, megbolondította kedvelőik széles táborát. Rapaics Raymund botanikatörténészt, a magyar virágok legismertebb művelődéstörténészét, a Magyar Tudományos Akadémia egykori tagját érdemes itt idézni, miszerint a ,,tulipánnak, pézsmagyöngyikének, császárkoronának, perzsa liliomnak, perzsa irisznek, fekete liliomnak, turbánliliomnak, konstantinápolyi ciklámennek, keleti anemonénak, jerikó rózsának, orgonának stb. még hírét sem hallották a 16. század magyar kertészei és botanikusai. A sok török virág csak lassacskán, egyenként kezd megjelenni a közép-európai kertekben, előbb az itáliai kertekben jut szerephez, majd Bécsben, ahol Clusius terjeszti és ismerteti a divatos virágokat szakmunkáiban, végül a század végén Hollandiában, ahol a következő században úgy meghódítja a kertészetet, mint sehol másutt.”10 Magyarországra és Erdélybe valószínűleg Bécs közvetítésével került a kertekbe ez a dekoratív virág, amelynek egyik faját a honfoglaló magyarság is ismerhette már mint sztyeppei növényt.

A tulipán erdélyi megjelenéséhez a művészettörténet révén sem kerülhetünk közelebb, bár a 17. századi, főként festett kazettás mennyezeteken – de nemcsak ott – számos változatával találkozunk. A tulipán mint képzőművészeti díszítőmotívum megjelenését érdemben Balogh Jolán tisztázta. Megállapítása szerint a tulipán, hasonlóan a többi reneszánsz ornamentikához, jóllehet valószerű, mégis független a természetben lévő virágoktól. Egy-egy virágnak a díszítőmotívumok között való feltűnése és annak meghonosítása között egyértelmű kapcsolat nem mutatkozik. Így tehát a tulipánnak Erdélybe való behozatalától a tulipánmotívum feltűnése teljesen független.11 A virágok kultuszának a magyarországi és erdélyi régiók felé vezető útját Clusius neve fémjelzi, aki jó kapcsolatban volt a korabeli magyar főurakkal, sőt azoknak kerttervet is készített (pl. Batthyány III. Boldizsár reneszánsz udvartartásához a 16. század harmadik harmadában).12

Az erdélyi kertekben hagyományőrzően, a színükkel, alakjukkal virító virágokkal együtt természetesen gyógy- és fűszernövényeket is termesztettek, amelyek gyógyító hatásukkal, a szépségápolásban betöltött szerepük mellett, különleges színeikkel, illatukkal egzotikus hangulatot kölcsönöztek az otthonok környezetének.13 Ezekből a ,,kerti orvosos füvekből” szárítva vagy frissen, borral vagy vízzel vegyítve orvosságos vizeket, virágvizeket készítettek. Gernyeszegen a felső rendi házaknál a leányok háza előtti tornácon az egyik vakablakban ,,3 felkötöt rúd mely rudakon sok féle jó szagú füveket” tároltak – mint olvasható az 1685 májusában készített összeírás sorai szerint. Az erdélyi nagyobb uradalmakban, de a kisebb paraszti kertekben is elterjedt – Méliusz Juhász Péter jellemzésével élve – a szegfűszagú fehér vagy zöld bazsalikom, a hamuszínű, ágas-bogas, igen szagos majoranna, a rozmaring, mely jószagú, mint a tömjén, a mezei vagy erdei Szent Ilona Asszony füve a zsálya, a kömény és a fodormenta, a szép virágúlevendula vagy a jó illatú fűszernövény, a tárkony.14 Uzdiszentpéteren egy üvegben fodormentavizet, a másikban szagos levendula (spikinárd) olajat őriztek.15 Mint ismeretes, majd minden kerti virágot éppen a gyógyító hatásáért is termesztettek. A korabeli erdélyi írott forrásokban se szeri, se száma a virágokból, gyógynövényekből készített illatos és gyógyító vizek említésének. Az 1632. évi fogarasi inventáriumban 7 üveg rózsavizet, 2 üveg fehér liliomvizet és egyéb gyógyvizet írtak össze.16 Öt évvel később, 1638-ban a porumbáki udvarházban 9 gyógynövényfüves üveget jegyeztek fel. 1648-ban Kománán az „,Hopp Mester azzony házában” a következő ,,vizeket” írták össze: „Ezen hazbannis vadnak az falokon négj darab fogasok O szerüek, fejérek levén megh fwsteöswltek, kiknek az kettein vadnak illyen fwvek és virágok vizei”, majd következik felsorolásuk: 36 üveg, azaz palack szegfűvíz, 7 üveg violavíz, 2–2 palack parlagi és kerti rózsavíz és mások.17

A rózsa és liliom már az ókori római parasztkertek egyik fontos gyógynövénye volt. Kedvelték a rózsa virágjából készített vizet, ecetet, olajat. Uzdiszentpéteren a leányok külső házában 17 üveg ,,rózsa első vizét” és 21 ,,rózsa második vizét” tartották.18 Többféle rózsát említenek: veres rózsa, kerti rózsa, parlagi rózsa, basarózsa vize stb. De ecet készítésére is használták. Több helyen olvashatunk a rózsaecetnek való üvegekről. A liliom ismert változataiból is készítettek gyógyvizet: kékliliom19 vize, fehér liliom vize néven.20 Gyakran olvasni a gyöngyvirágbólkészített vizekről. Hasonlóan a rózsához, ezekre is többször öntöttek vizet, majd leszűrték, erre utalnak az olyan megjegyzések, mint pl. a gyöngyvirág első vize 2 üvegben, gyöngyvirág második vize 2 üvegben, sőt a gyöngyvirág negyedik vizéről is szólnak. De olvashatunk gyöngyvirágos égettborról is.21

A kertek kialakításakor díszcserjéket, fákat ültettek. A legelterjedtebb díszcserjék egyike apuszpáng (kruspán, buksus), amelyről majd minden kertleírásban olvashatunk. E cserje formálható, ,,magát meg hagyja nyirni”, és utána még dúsabb, ,,bojtos rendbe” nő. Gondozást a trágyázáson, nyíráson kívül nem igényel, és a sanyargató hideg időjárásnak is ellenáll, így nemcsak a szegélyágyak szélének kialakítására volt alkalmas, hanem különböző formák létrehozására is.22 A fogarasi vár felső kertjéből egy 1656. évi összeírás egy ,,puszpangbol cimer formara ültetettett tábla 4 darabban”, körülötte liliom, viola, szegfű és egyéb más virágokról számol be.23 A kertek díszfáinak ékessége a ciprusfa, a Ciprus szigetéről származó, hegyes levelű, a gyalog fenyőhöz hasonló meleg égövi fa.24 E méretükben és formájukban is impozáns alakú fák látvány szempontjából központi szerepet játszottak. A már említett gernyeszegi kastélykertben is egyetlen ,,lábakra kiterjesztett” ciprusfa állott. Apafi Miklós nagysajói udvarházának nagykertjében az ágyásokra osztott középső rész egyik táblájában egy „igen szép és nagy ciprusfa ágasokra csinált gerendák alatt és három fűrészdeszka padszék”-ről,25 míg a fogarasi és ebesfalvi kertjében ,,kis cipressus” ligetről tesznek említést. Az 1687. évi szamosújvári összeírásban is egy ciprusbokrot említettek. Itt jegyezzük meg, hogy bár a Kálnoky-birtok leírásaiban egyetlen ciprusfáról sem szólnak, feltűnő hogy Kálnoky Sámuel egész alakos portréjának hátterében egy nyitott ablakon át ciprusfasor tűnik elő.

Az olaszteleki Daniel-kúria kertjében, pontosabban a ,,derék veteményes kertben, mely külömb-külömb requisitumokra táblákra fel vagyon szaggatva, az közepén pedig ezen kertnek vagyon egy nyári delectátiora való árbócz fákra kiterjedt szép cziprus fa” – olvashatjuk az 1730. évi összeírásban.26 Kerti díszfaként tartották számon még az olajfát,27amelyet egy fogarasi összeírás is említ.

A késő reneszánsz virágkorát Erdélyben a 17. században élte, amikor a század elejétől viszonylag békésebb időszak köszöntött be, Bethlen Gábor (1613–1629), I. Rákóczi György (1630–1648) és részben II. Rákóczi György (1648–1660) uralkodása idején.

I. Rákóczi György kománai udvarházának inventáriuma szerint 1632. január 15-én az udvarház előtt virágoskert állt, ahol rózsabokrok virítottak tavasztól őszig.28 De Siménfalván is feltüntettek az összeírók 1636-ban virágoskertet négy részre osztva. Az elsőben szilvafa- és meggyfalugasok voltak, a másodikban szőlőlugas állt az utak mellett és felett, a keresztút közepén egy-egy élő csemete, a négy út nyolc végén pedig egy-egy kerek asztalnak való hely biztosította a sétálók számára a pihenést.29 1647 júliusában Uzdiszentpéteren is virágoskertet találtak a leltározók a veteményes- és a gyümölcsöskert mellett.30 A szurdoki udvarház összeírásakor 1657-ben megjegyezték, hogy a virágoskert palánkjai elrothadtak, de meggyfa bőven volt benne.31 A vajdahunyadi fejedelmi gyümölcsösnél is volt díszkert, amiben szőlőlugas állt.32 A fejedelmi pompának része lehetett a virágoskert, valószínűleg ezért is alakított ki I. Rákóczi György Gyulafehérváron az egyik bástyán talajjavítással virágoskertet, 1661-ben pedig Bethlenben az udvarház mellett virágoskertet és a kertben egy nyári házat írtak össze.33 1679-ben Uzdiszentpéteren Teleki Mihály udvarházában az ,,Asszony háza” közelében írtak össze virágos kis kertet.34 Ezekben a kertekben a virágpompa mellett énekesmadarak csicsergése vidámította a környezetet. Lorántffy Zsuzsanna örményesi fejedelmi birtokán a fejedelem telepíttetett éneklőmadarat a virágoskertbe. Telekiék uzdiszentpéteri udvarházánál is egy darab ,,Madártartós, vesszős fakalitkát” írtak össze, amiben cinege ugrándozott.35 Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszonynak Gyulafehérváron a virágoskertre nyílt az egyik szobaajtaja, a kertben pedig szökőkút volt. A fejedelemné virágoskertjei késő reneszánsz tábláskertek lehettek. Uzdiszentpéteren a ,,belső virágos kis kertecske” az asszony és a leányok ablakai alatt húzódott. Ebben a kertecskében majoranna-, szegfű-, rózsatáblák voltak.36 A Kálnokyak kézdiszentléleki udvarházánál is volt virágoskert,37 ugyanúgy, mint Kőröspatakon és Miklósváron.38 A virágoskert itt a tó mellett volt, nyílt rá egy ajtó a filagória felől. Ebben a kertben négy táblában puszpángok voltak virágokkal, a négy tábla körül pedig sűrűn szilvafák. A szimmetrikus kertek rendszerint négy részre voltak osztva, általában 4x4 ágyásban, tizenhat táblás kertként. A már említett siménfalvi kertben 1636-ban minden részt még további négyre osztottak fel.

A késő reneszánsz erdélyi kerteknél általában jellemző a szigorú geometriai elrendezés, ahol a lugasok kellemes árnyékot biztosítottak. A Székely család kilyéni udvarházában is elmaradt a tételes virágfelsorolás, de a virágok és a zöldségnövények mellett a virágágyakba gyógy- és fűszernövényeket is ültettek, bazsalikomot, levendulát, majorannát.39

De milyen virágokat, növényeket ültettek Erdélyben? Elsősorban a hidegtől, fagytól védhető, nem melegigényes növények jöhettek számításba. 1636-ból Siménfalvárólviszonylag részletes leírással rendelkezünk – amennyire a leltárkészítők értettek a virágokhoz. Az itteni virágoskertben hat tábla ékeskedett. Az elsőben ,,igen szép virágok, mesterséges cifrás ültetéssel”: esetleg már valamiféle mintára gondolhatunk, amit a kiültetéssel értek el. A sokféle füvet és virágot liliom vette körül. A második táblában a kapitány úr címere és beosztása, neve ,,szép virágokkal, deák bötükre kirajzolván” ékeskedett. Ennek megszerkesztése nem kis feladatot jelenthetett, főleg a betűk kirajzolása. Természetesen ez már nem reneszánsz, hanem kora barokk kertre utal, illetve a német hatásra kialakuló, a reneszánsz kerteken túlmutató új kertművészeti stílusra, korszakra. A harmadikat és a többi táblát virágok és szép vetemények díszítették. A kert egyik felét éppen szántották, hogy őszre veteménynek legyen helye. A kert negyedik része füves volt, akkor báránylegelőnek használták.40

A virágnevekről viszonylag keveset tudunk, azonban nagy számuk a korszak kiemelkedő kertészeti szakírója, Lippay János által írt Posoni Kert I. Virágos-Kert (1664) című könyve alapján jellemzőbb lehetett Pozsony környékén, mint Erdélyben. Mindezek ellenére a nemzetségnevek (Genus) száma nem haladta meg nagyon az erdélyi főúri kertekben lévőkét. Nadányi János franciából fordított erdélyi szakkönyve ugyanekkor pedig nem tekinthető önálló alkotásnak, ezért összehasonlítási alapként sem fogadható el. A Pozsonyban élő és dolgozó Lippay János gyakorlatias könyvet akart írni, a konyhára szükséges zöldségek és gyümölcsök termesztésének leírásával és a díszítő szép virágok felsorolásával. Felrótta, hogy más szerzők a pogány fabulákkal és elmefuttatással töltik meg könyveiket, ahelyett hogy praktikus könyveket írnának. Ezért is: ,,…kikkel Magyar-Országban élünk, írtam: azon kívül, ezeknek orvosló hasznairúl, az együgyüeknek kedvekért, bé-soózásokrúl, és minden féle kerti ártalmas ellenségnek – ellen – való orvosságokrúl.”41 Lippay, mint jezsuita, az ellenreformáció híve és követője, Pécsi Lukács 1591-ben Nagyszombatban megjelent erkölcsbotanikai fordításához hasonlóan gyakran hivatkozott a Bibliára, a Genezis 2-re és 3-ra. Sőt a Virágos-kert I. részének már első oldalán azzal vezette be olvasóit a témába, hogy Isten az embert a paradicsomkertbe teremtette, hogy ennek a kertnek gondozója, első kertésze legyen. Máshol Máté 6-ra hivatkozott, hogy a virág többre becsülendő bármilyen világi pompánál és dicsőségnél. De hivatkozott Xenophónra is, hogy a kertészt és az orvost azonos tulajdonságok hajtják, vagyis a kert és az egészség érdekében minden munkát időben kell elvégezniük.42 Lippay könyve azonban már egy kora barokk kertet ábrázolt, amilyen a késő reneszánsz időszak után a Magyar Királyságban az első érseki kert lehetett. A pozsonyi kert leírása azonban már nem a késő reneszánsz, antikvitás bűvöletében született, hanem a magyarországi ellenreformáció jegyében, a programszerű katolikus ikonográfia felhasználásával.43Lippay számos külföldi példa mellett a hazaiakat is beépítette, köztük az erdélyieket is. Az újvilági növények közül számosat már ismert, és virágos dísznövényként már említette a későbbi évszázadokban amerikai-újvilági kapásnövényekként termesztett napraforgót, burgonyát és kukoricát is.

Erdélyi fejedelemnéként Lorántffy Zsuzsanna is virággal gondoskodott környezete szépítéséről. Beszterce városától szép füveket, virágokat, magokat, valamint rozmaringot, spikinardot (levendulát), ciprust és nemesített szegfüvet is kért. A pozsonyi mintakerttel szoros kapcsolatot tartott fenn, az első tulipánok és nárciszok így kerülhettek Erdélybe. Azonban minden igyekezete ellenére fekete tulipánt és szederjes színűt nem sikerült szereznie még Lippay György érseknek, a kert tulajdonosának sem. Nem véletlen a nagy érdeklődés a tulipán iránt, ez az időszak az, amikor a tulipán hihetetlen tündökléssel emelkedett a virágszeretők között. A növekvő keresletre utal a tulipánhagyma árának emelkedése. Nadányi János 1669-ben Kolozsváron megjelent, erdélyi kertészkönyvként elhíresült könyvfordítása sem tartalmazott a tulipán termesztésére vonatkozó adatokat. Bár Comeniusnak, Lorántffy sárospataki tanítójának könyvében már szerepelt a tulipán, a viola, a hyacinthus, a nárcisz, a rózsa és a szegfű mellett. A „mezei virágok” csoportján belül említette a gyöngyvirágot, a Teucrium chamaedryst, a Centaurea cyanust és a kamillát.44 Nadányi kertészkönyve, 16. századi francia szakirodalmi fordításként, amely az ókori szerzők ismereteit frissítette fel, természetesen a keresztény szimbolikában Mária virágává vált rózsát még nem említi.

A kománai inventáriumban a következő, részben gyógynövényként is ismert és termesztett virágos növényeket említették: gyöngyvirág, rózsa, ökörfarkkóró, fodormenta, feketecsalán, pásztortáska, diktámus, boragó fű, sóska, menta, fejérhátú virág, gyengegyökér, kék liliom, mézvirág, sárga viola, fehérliliom, lómenta, útifű, pápafű, erdei eperj fű, babarózsa, szarkaláb, bodzavirág, hársfavirág, kömény, veresrózsa.45

Teleki Mihály gernyeszegi kastélyának virágoskertjeiben 1685 tavaszán két ágyban futó színes sarkantyúvirágot, egy táblában pedig négy ágyásra osztva szegfűt termesztettek. Az egyik ágyásban kiültetettet, a másik háromban pedig magról vetetteket. Ezeken kívül egy ágyásnyi mezei liliomot, hat ágyásnyi színes viola magvetést, két ágy bársonyvirágot, négy ágy csokros sarkantyúvirágot, egy ágyás szederjes violát, két ágyás bazsalikomot, ismét négy ágyásnyi sárga violát említ a leírás. A kert közepén levő út két szélén fehér liliomok sorakoztak, és két rend rózsafa, valószínűleg lugasok, amelyek azonban a zord télen elfagytak. A virágok mellett gyógy- és fűszernövényeket is termesztettek. A gernyeszegi várkastély kertjében a virágok közt bazsalikomot, levendulát, majorannát, tárkonyt, zsályát és köménymagot is találunk.46Valószínűleg hasonlóan, de kisebb méretekben a kilyéni Székely család gazdaságában is ilyen növények nőttek még a 18. században is.47 1681-ben Nagysajón szagos füveket, virágokat, puszpángokat említettek csak, megjegyezve, hogy a kert közepén hat virágrekesz vagy tábla volt, amelyek mellett szegélynövényként orgonát, ribiszkét, és köszmétét (egres) ültettek.48 Ebből az időből való a görgényszentimrei udvarház leírása is, ahol a kert még az újabb barokkos törekvéseket nem mutatta, növényállománya a középkori hagyományokat, elsősorban az orvosbotanikai kertek növényanyagát mutatta. A kertben két szegfüves tábla volt zsályával körbeültetve, valamint négy tábla puszpáng, amelyekből kettőt ugyancsak zsálya szegélyezett. A zsályát nemcsak mint fűszernövényt, hanem világos és selymes levelével mint ágyásszegélyező növényt használták fel. A táblákat elválasztó ösvény két oldalán ciprusfák sorakoztak, és egy rend köszméte, egy rend ribiszke, keretezésül. A déli oldalon fekvő puszpángtábla végében egy tábla saláta nőtt, bazsarózsával körülültetve. A harmadik puszpángtábla után egy tábla vöröshagymát és egy ágyás mogyoróhagymát ültettek, és magnak való retekkel szegélyezték az ágyást. A napórához vezető ösvény mellé egy tábla vöröshagymát és egy tábla tárkonyt vetettek. A filagória melletti puszpángtáblát izsóppal szegélyezték. Mellette őszi fokhagymát, mogyoróhagymát és magnak való hagymát termeltek, természetesen nem dísznövénynek, hanem fűszernövényként. Vegyes veteményes-virágos jellegű volt a kert, petrezselymet, répát, dinnyét is termesztettek a virágágyásokban.49 Ez a fajta vegyes kert még a középkori kertkultúrára utalt, ahol a növények, virágok még nem voltak egymástól elkülönítve, és ahol a kikelt, virágot hozó díszítő növényt meghagyták a gyógy- és fűszernövények mellett.

A kastélyok és udvarházak pár évtizeddel későbbi leírói elcsodálkoztak a hatalmas, nagy árnyékot adó fákon. Talán nem is gondolkodtak el azon, hogy 2–3 évtizeddel azelőtt, amikor ültették őket, még gyér lombozatú kis csemeték voltak, így akkor a parkok egészen más képet mutattak, mint amilyennek az utódok láthatták. Ezért válhattak kedvelt kerti elemmé korábban a kerti lugasok, amelyek kellemes árnyékos pihenőhelyet biztosítottak a parkokban, kertekben. Ugyanakkor a virágnevek nem vagy alig fordulnak elő a gazdasági kimutatásokban, inkább elszórtan a levelezésekben vagy a gyógyhatású virágvizek említésében maradtak fenn. 1632-ben a fogarasi leltár szerint az uradalmi kertész házában fazekakban viola és szegfű nőtt, ez évben a kománai udvarház előtt rózsabokor nyílt. A rózsa mint a középkor kedvelt Mária-virága sok udvarház kertjében megtalálható ebben az időben különösen a katolikusok lakta területeken. 1681-ben Nagysajó udvarházában is egy zsák aszú rózsát, vagyis szárított rózsaszirmot írtak össze. Ezek a rózsák parlagi (Rosa gallica) vagy már csipkerózsák (Rosa canina) lehettek. A parlagi rózsa az ókortól ismert, a középkorban még nem különböztették meg a csipkerózsától. A parlagi rózsa bimbóit ecetbe, szirmait pedig mézbe tették, tartósították.

Nagysajón 1681-ben még ciprusfát, tárkonyt, zsályát is feltüntettek a cserjék, bokrok körül. De megtalálhatók voltak szilvafák és fának nevelt orgonabokrok, a tengeriszőlő (ribiszke), a turbulya.50 Kőröspatakon a Kálnokyaknál a főépület udvarain (külső, belső, középső) pompáztak még jó illatú, árnyékot adó örökzöldek. A virágágyások közepére vagy szélére illatozó, alakjukkal, színükkel díszítő bokrokat, cserjéket ültettek, mint a fentebbi virágos-díszkerti példák is mutatják. A kimondott díszfák fajszáma kicsi, ami abból is adódhatott, hogy a haszonnövényként számon tartott meggy-, szilva-, alma-, netalántán körtefák tavaszi virágukkal, érő terméseikkel és a fák alakjával díszíthettek is.

Összefoglalásul a fenti adatok tükrében elmondhatjuk, hogy a virágoskert kialakítása szorosan összefügg a tájrendezéssel is. A kert és a kertstílus életstílust, szemléletet, filozófiát, eltérő gazdasági-társadalmi fejlődést tükröz. A virág és a kert ugyanis egyféle tökéletesített természetet jelent, kis terét az ,,örök tavasznak”, amely harmóniát teremtve a szépségeivel eltakarta a természet kevésbé szép részeit.

A reneszánsz virágoskertek geometrikus tereikkel is idealizált közegei voltak a középkor után az emberi életnek. Az erdélyi késő reneszánsz, kora újkori kertek virágjaikkal a realitás és a szabadság kertjei is voltak, a nyugat pompája és a kelet török függősége miatt. A nemzeti szabadság jelképe ekkor a kert, ahol a virágok mellett a filagóriák pompája és kényelme ezt a valós világot és a jövőbeli függetlenségért felmerülő gondolatokat egymással kibékíthetőknek mutatta fel. A kert és növényei egyben tükrei is a gazdájuknak, a benne szorgoskodó erdélyi nagyasszonyoknak, a nyugat és a kelet határán élő, ügyesen politizáló, az egyensúlyra törekvő és ezzel a függetlenséget biztosító erdélyi politikának. Az erdélyi kertben is lemérhető a Habsburgoktól távolságot tartó, de az avítt hagyományokkal már szembeforduló újító szemlélet.

Az udvarházak virágai, kertjei történeti múltunk részei is. Emberek, sorsok kapcsolódtak hozzájuk, különösen az olyan jellegű kertekhez és virágokhoz, ahol a jelentős erdélyi családok asszonyai, lányai éltek.

 

JEGYZETEK

A cikk megírásánál a közelmúltban megjelent könyvünket vettük alapul: Csoma Zsigmond: Késő reneszánsz, kora újkori kertek és borok Erdélyben. Magyar Mezőgazdasági Múzeum – Agroinform Kiadó, Bp., 2009. A VI. és a VII. fejezet foglalkozik az erdélyi virágkultúrával, az V–XII. fejezet pedig a kertkultúra különböző ágaival (zöldségtermesztés, gyümölcstermesztés, a kertészekkel, illetve a szőlészet-borászat kérdéseivel).

1. Erdély története II. 1606-tól 1830-ig. (Szerk. Makkai László – Szász Zoltán) Akadémiai Kiadó, Bp., 1986. 762.

2. Bornemisza Anna gazdasági naplója 1667–1690. I–III. (Szerk. Szádeczky Lajos) Bp. 1911; Jakó Zsigmond: Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához. Kvár, 1945; Imreh István: Székely falutörvények. Kvár, 1947; I. Rákóczi György birtokainak gazdasági iratai (1631–1648). (Sajtó alá rendezte Makkai László) Bp., 1954; Imreh István: Székely paraszti jegyzőkönyvek pásztorlási határozatai (1717–1928). Agrártörténeti Szemle, 1959. 161–190; Imreh István – Pataki József: Adatok Udvarhelyszék mezőgazdaságához (1570–1610). Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1969. 131–141, Imreh István – Pataki József: Adatok Udvarhelyszék állattartásához (1570–1610). Aluta. Sepsiszentgyörgy, 1970. 161–184; Ioan Prodan: Urbariile ŢÄ�rii FÄ�gÄ�raşului I. Buc., 1970; Imreh István: A rendtartó székely falu. Buk., 1973; Uő: A fejedelmi gazdálkodás Bethlen Gábor idejében. Erdélyi Tudományos Füzetek, 221. Buk., 1992; Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1590. Bp., 1980; Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289–1556) és (1485–1556). I–II. Bp., 1990; Stirling János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI–XVII. században. Bp., 1996.; Herczeg Ágnes: ,,Szép és kies kertek”. A kora reneszánsz kertművészet Itáliában és Magyarországon. Bp., 2005; Pálóczi Horváth András: A visegrádi királyi palota kora reneszánsz kertje. Régészeti és környezettörténeti kutatások eredményei. In: Reneszánsz kaleidoszkóp. Bp., 2009. 137–161; Régi erdélyi almák. (Szerk. Berecz Ágnes – Nagy-Tóth Ferenc) Kvár, 1998; Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód a XVII. század alkonyán. Buk., 1998; Uő: Egy székely nemesasszony élete és személyisége Apafi korában. Lázár Erzsébet Kálnoky Sámuelné. In: Erdély és Patak fejedelemasszonya, Lorántffy Zsuzsanna. I. Sárospatak. 2000. 93–106.; Nagy-Tóth Ferenc – Fodorpataki László: Tündérkertész Lorántffy Zsuzsanna kertészeti jelentősége. In: Erdély és Patak fejedelemasszonya... Az általános agrártörténeti kérdésekre vö. Niederhauser Emil: Agrártörténet és Kelet–Európa. In: Emlékkönyv Imreh István születésének nyolcvanadik évfordulójára (Szerk. Kiss András – Kovács Kiss György – Pozsony Ferenc) Kvár, 1999. 367–371; Károlyi Jolán: Agrártörténeti bibliográfia. 1945–1972. Művelődés 1972. 8. 47–48,Uő: Az agrártörténetírás új útjai. Korunk 1970. 4. 517–523.

3. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. (Anyagát gyűjtötte és szerkesztette Szabó T. Attila) I–IV. Buk., 1975–1984, V–VIII. Bp.–Buk., 1993–1996.

4. Jakó Zsigmond: A gyalui vártartomány urbáriumai. Kvár, 1944.

5. Pl. Haller Gábor naplója 1600–1644. In: Erdélyi Történelmi Adatok. IV (Szerk. Szabó Károly). Kvár. 1862; Apafi Mihály naplója. (Kiad. Tóth Ernő) Erdélyi Múzeum 1900; Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711). (Kiad. Bánkúti Imre) Bp., 1983; Nagy József Zsigmond: A nemesi udvarház mint a nemesi műveltségszerzés színtere. In: A magyarországi értelmiség a XVII–XVIII. században. (Szerk.: Zombori István) Szeged, 1984; R. Várkonyi Ágnes: Közgyógyítás és boszorkányhit. Ethnographia, 1990. 3–4.

6. A vidéki nők és a kertjük vonatkozásában lásd: Heide Inhetveen: Die Landfrau und ihr Garten. Zur Soziologie der Hortikultur. In: Zeitschrift für Agrargeschichte und Agrarsoziologie. Stuttgart 1994. 1. 41–58; Csoma Zsigmond: Nők a magyar szőlő- és borkultúrában. Bp., 2008.

7. Az élelmiszertermelés, -fogyasztás történetéhez vö. Fernand Braudel: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus XV–XVIII. sz. A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Bp., 1985; Wolfgang Schwiebelbuch: Das Paradies, der Geschmack und die Vernunft. Eine Geschichte der Genußmittel. Frankfurt a. M. 1990; Massimo Montanari: Éhség és bőség. A táplálkozás európai kultúrtörténete. Bp., 1996; Europäische Konsumgeschichte. Zur Gesellschafts- und Kulturgeschichte des Consums (18. bis 20. Jahrhundert). (Hg. Hannes Siegrist – Hartmut Kaelble – Jürgen Kocka) Frankfurt a. Main/New York, 1997. Magyar példák: Kisbán Eszter: Népi kultúra, közkultúra, jelkép: a gulyás, pörkölt, paprikás. Életmód és tradíció 4. Bp., 1989; Uő: Magyar Néprajz 4. Életmód. (Szerk. Balassa Iván), Bp., 1997; Csoma Zsigmond: Kertészet és polgárosodás. Agrártörténeti, agrártudomány-történeti monográfia. Bp., 1997; Uő: A borkóstolás története, művészete és gyakorlata. Bp., 2002; Uő: A magyar bor útja. Szombathely, 2003; Balogh Judit: „Náj modi” és Erdély – a tárgyak világa a 17. századi Erdély főúri udvaraiban. In: A fogyasztás társadalomtörténete. Rendi társadalom – polgári társadalom 18. Bp.–Pápa, 2007. 91–97.

8. Stirling könyve 2008-ban újra kiadásra került. Vö. a 2. lábjegyzettel.

9. Melius Péter: Herbárium. 1578. Leírásában ,,De anemone a Kökercsin kétféle, egyiknek virága veres szinű, hasonló a mezei mákhoz, a másiknak kék vagy szederjes virága koratavasszal nyiló és termete kicsi”. Használatáról: Melius Péter: Herbárium. Az fáknak, füveknek nevekről, természetekről és hasznairól. 1578. (Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel sajtó alá rendezte Szabó Attila) Buk., 1978. 202. 203; Lippay János szerint a ,,Sok, számtalan, ki mondhatatlan drága szép szinekkel ékesitetett Anemónék virági nemessitik Ersek Urúnk ő Nagysága Pozsoni Kertét: az ki ennek az dicséretes virágnak Magyar Országban első plántálója, és idegen Országból bé-hozója”. Lippay János: Posoni kert. I. 1664.

10. Rapaics Raymund: A magyarság virágai. A virágkultusz története. Bp., 1940. 63.

11. Balogh Jolán: Kolozsvári reneszánsz láda. In: Kelemen Lajos Emlékkönyv. Kvár, 1957. 16.

12. Csoma Zsigmond: A Batthyány család jelentősége a XVI. század végi európai és a magyar botanikában. Szerk. Nagy Zoltán. Körmend–Szombathely, 2006. 73–81.

13. Rapaics Raymund: i.m. 63. Az eddigi ismeretek alapján az első tulipán Közép-Európában 1559-ben Augsburgban, Herwart Heinrich kertjében virágzott.

14. Melius Péter: i. m. 252, 253, 254, 266, 267.

15. B. Nagy Margit: Várak, kastélyok, udvarházak, ahogy a régiek látták. Kriterion, Buk., 1973. 147.

16. Ioan Prodan: i. m. I. 98.

17. Ioan Prodan: i. m. I. 931.

18. B. Nagy Margit: i. m. 147, 148.

19. Erdélyben a nőszirom (Iris sp.) neve a kékliliom.

20. B. Nagy Margit: i. m. 148.

21. Uo. 147.

22. Apáczai Csere János kiegészítésként még hozzáfűzi: ,,A puszpángfa apró, temérdek és mindenkor zöldellő levelü, tőkéje daraboc és többnyire csögös-bögös, feketéllő, fája barna és ágon kemény s igen nehéz. Se tűzre, se színre nem jó, a vízen mindjárt a fenekére megyen, meg nem szuvasodik, se meg nem vénül. Száraztó és szorító ereje vagyon. Ha levelei porrá tétetnek és a levendula vizében bévétetnek, az eszelősököt meggyógyítják. A puszpáng fával csináltatott lúg a szőrszálakot megösziti.” Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. (Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a magyarázó jegyzeteket írta Szigeti József.) Buk., 1977. 300. Gyógyító hatásáról lásd még Melius Péter: i. m. 137.

23. Ioan Prodan : i. m. II. 155.

24. Apáczai Csere János: i. m. 300. ,,Cyprus szigetében iszonyú magasan teremnek, soha meg nem rothad, se a szú meg nem eszi. Az élő és jól lévő fákat megvesztegeti és megrohasztja, a rothadtakot és a megvesztegetteket penig megújitja és megoltalmazza.”

25. B. Nagy Margit: i. m. 200.

26. Románia Országos Levéltára, Sepsiszentgyörgy. Fond 64, fasc. I.

27. Ioan Prodan: i. m. I. 86. Az olajfáról, azaz annak gyümölcséről az olajbogyóról Melius Péter (i. m. 136, 368) a következőket írta: ,,A Földközi-tenger mellékén elterjedt, termesztésben lévő fa, olaját, a »faolajat« (Oleum Olivarum) gyógyszerek elkészítéséhez használták.”

28. Makkai László: i. m. 464.

29. B. Nagy Margit: i. m. 77.

30. Makkai László: i. m. 610.

31. B. Nagy Margit: i. m. 124.

32. Stirling János: i. m. 54.

33. B. Nagy Margit: i. m. 130.

34. Uő: 144.

35. Uő: 146.

36. Uő:158.

37. Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód... 211.

38. Uő: 197.

39. Tüdős S. Kinga: Egy székely nemesasszony... 141–148.

40. B. Nagy Margit: i. m. 77. Vö. Stirling János: i. m. 45.

41. Lippay János 1664. Előszó.

42. Uo. 7.

43. Galavics Géza: A magyarországi kertek képzőművészeti ábrázolásai. I. rész 17. század. In: Történeti kertek. Bp., 2000. 178.

44. Stirling János: i. m. 135.

45. Stirling János: i. m. 47.

46. Tüdős S. Kinga: Székely főnemesi életmód... 67–69.

47. Uo. 143.

48. B. Nagy Margit: i. m. 199.

49. Stirling János: i. m. 46.

50. Nagysajói adatok: B. Nagy Margit: i. m. 182, 200.