https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e1555577176793-300x169.jpg 300w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 768w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 1024w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 747w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 24w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 36w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 48w, https://papageno.hu/wp-content/uploads/2019/04/SzilagyiLenke-e15555... 1030w" sizes="(max-width: 696px) 100vw, 696px" alt="" title="" />
Szilágyi Lenke: Tájzarándokok - © BPF / Szilágyi LenkeVíz, hegyek, szárazföld. Tájelemek, amelyeket megszokott a szem. És a közösből kiszakított, egyénileg használatba vett, feltört és talmi tájtöredékek is. Időlegesség a természet beláthatatlan és egyre roncsoltabb időtlenségében és az elmúlás ezüstszín melankóliája. A Kiscelli Múzeum Tájak/Távlatok – kortárs magyar tájkép című tárlatán torzók tükrében láthatjuk a végtelent.
A Budapest FotóFesztivál (BPF) szervezői a tájkép műfaját értelmező, megújító, vagy éppen a zsáner tradícióit mai kontextusban folytató műveket vártak a kiállításra. A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjának részeként, a BPF és a Kiscelli Múzeum együttműködésével létrejött tárlaton látható munkák képzőművészeti és fotográfiai előzmények, valamint személyes kerülőutak felől kerülnek közel a műfaj jelenéhez. A csaknem félszáz kiállító mindegyikének jellemzésére nincs ezúttal módunk, a fontosabb irányokat azonban szándékai szerint láttatni tudja tán ez a rövid szöveg.
Legyen bár szó külső vagy belső tájakról, reálisan nem létezőből személyessé alakított vizuális elemekről, azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a csend hiány- a táj pedig luxuscikk lett túldigitalizált, antropocén korszakunkban. Ha mégis „kivonulunk”, a fényképezőgépünket akkor sem hagyjuk otthon, hiszen bizonyítékra van szükségünk: ott jártunk, benne a tájban. Belaktuk, magunkhoz szelídítettük, és egyszersmind háttérré is degradáltuk. Ezt a tárlat egyik kiállítója, Szilágyi Lenke veti fel, akinek Tájzarándokok című sorozata amerikai, kanadai és izlandi nemzeti parkok látogatóival foglalkozik. Azzal a dokumentarista, szelficentrikus magatartással pontosabban, ahogyan jelen vannak a természetben.
Dora Kontha Land of volcanoes című szériájáról azonban hiányzik az ember. Az egymáshoz hasonló, de egymástól mégis kicsit különböző tájelemeket összecsúsztató sorozat darabjain a civilizáció nyomai azonosíthatók csak be. Ösvények, utak, vezetékek. Az imaginárius, kietlen vidékek, a szellemjárta, csöndes sztrádák szürreális úticélokhoz vezetnek.
Csortos Szabó Sándor Fake Landscape című munkája ugyancsak sosemvolt helyszínt kínál. A fake news-jelenségre reagáló ál-panoráma valójában – és deklaráltan – létező elemek montázsából áll. Mire mondhatjuk, hogy eredeti, mettől fogva veszíti el originalitását a szoftverekkel manipulált kép, honnantól virtuális a programokkal összeszerkesztett táj? – ilyesmiket vet fel a Fake Landscape. Különösen aktuális kérdések, melyek persze áttételesen félrevezethetőségünkről és elbizonytalaníthatóságunkról is szólnak. (Elvégre kellő nyomolvasó tapasztalat híján egy sűrű erdőben is eltévedhetünk.)
Fejér János fakított giclée-printeket hozott, Luzsica Fanni pedig álomszerű-élénkre színezte a nagyszülők történeteiből ismert vidéket. Mindkettejük esetében érzelmek itatják át az ábrázolást, mentális tájjá alakítva a reálisan létezőt. És ezek az érzelmek hatnak ránk, befogadókra is. Hozzájuk hasonlóan vonzzák a tekintetet Gyökér Sarolta gyönyörű, meditatív-minimalista álomvidékei és Bartis Attila harmóniát árasztó jávai tájképei is.
A messzi indonéz szigetvilágból utazzunk most gondolatban vissza, Európába. Gál András Júliai-Alpokja mintha a hideg hegyvonulat bőrét mutatná meg, szirtek csipkézte, százezer éves ráncokat. És csúcsok fölötti felhők megkövülését. Az idők kezdetét, amikor nem élt még ember a tájban.
Különös módon egyfelől ellenpontozza, másrészt erősíti is az előbb említett munkát Bátorfi Andrea Eredet-triptichonja. A svájci vízesések zubogását absztrakt kompozíciókká fagyasztják a többszöri expozíciók. Olyan érzésünk támad a nagyméretű printek előtt, mintha egy ásvány belsejében, a földtörténet hajnalán találnánk magunkat. Furcsa érzés. Távoli galaxisokat láthatnak így űrteleszkópok.
Haid Attila Duna című, nyugodt ezüst-zselatin nyomatával Bán András nyüzsgő és monoton, háromcsatornás videója áll szemben. Kärnten a címe és egy karintiai buszutat idéz fel. Üveg mögül fényképezett, suhanó tájat.
Az ember, és ahogy ő komponál. Gombai Gellért fényvisszaverő közlekedési táblákból épít éjszakai, misztikus és láthatatlan tájat. Szabadi Flóra Alkotói válságcímű sorozata pedig azt a folyamatot mutatja meg, amely során éppen a görcsös mondani akarás akadályozza a kontextus megtermését. Ám csendes képeire mégiscsak rákerül a jelentés is: éppen a hiány által.
Rubi Anna egy karakteres jelképpel játszik el. Memento Park című loopolt digitális videóján Kiss István egykor a Dózsa György úton állt, ma a Memento Parkban kiállított Tanácsköztársaság emlékművét, vagyis egy karakteres szocreál térplasztikát látunk, amint hó lepi el. Az alak persze a rá rakódó fehér sapka alatt is kivehető, sőt, ettől még hangsúlyosabbakká válnak a kontúrjai. Rubi Anna munkája mintha azt sugallná: félmúltunk máig nem teljesen süllyedt el, a Kádár-kor – még ha egy hósapka karanténjában is – jelen van a mindennapjainkban.
Deim Balázs Ablakok című sorozata a Pilisben található, kibelezett, egykori katonai létesítményeket mutat be. Ismét csak a velünk élő szovjet esztétikum. Pontosabban annak romlásnak indult, funkcióját vesztett terei, amelyeket a természet kisvártatva újból birtokba vesz.
A Budapesti Tavaszi Fesztivál teljes programja itt böngészhető.
A BTF programjaival foglalkozó tematikus blogunkat itt olvashatják.
A roncsolt időtlent látva reménykedjünk vagy szomorkodjunk inkább? Nem egyszerű kérdés, hiszen a természet órája másként jár, mint a mi mindig rohanó eszközeink. Észre kell vennünk csak a jeleit. Erről is szól tán Pátkai Rozina interaktív, egyedi hangképként működésbe hozható fotója, amellyel a tárlat zárul. Minden szempontból igaz tehát, hogy a Kiscelli Múzeum tereiben megszólal a táj.
A Tájak/Távlatok – Kortárs magyar tájkép című kiállítás május 19-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius