Írta: David Berreby
Fényképezte: John Stanmeyer

A más törzs-höz, típushoz tartozó, más vallású vagy kultúrájú emberek évtizedekig-századokig is békében élnek egymás mellett. Aztán eljön a pillanat, amikor a szomszédok már nem tisztelik egymást, nem vacsoráznak együtt, a gyerekeiket nem engedik összeházasodni. Az addig ismerős és barátságos arcok ellenséges ábrázattá torzulnak. A szembenállás miatt pedig elpárolog az egyéniség, elillan az empátia meg a bizalom. Ez ugyanúgy megtörténhet Nigéria pásztorai és földművesei, ahogy az amerikaiak vagy a franciák, illetve a bevándorlók között. Persze az egyes esetek különbözőek, és nagyon fontosak az eltérések is, ám éppilyen fontos a probléma gyökere is: „identitásmánia” lesz úrrá az embereken, ahogy John Tooby fejlődéspszichológus fogalmaz. Önkéntelen dolog ez, hiszen már születésünktől fogva tanuljuk, hogy különbséget tegyünk a mieink és mások között.  Az ember pedig óhatatlanul az övéi pártját fogja, különösen, ha fenyegetve érzi magát.

Ez a tulajdonság persze nemcsak ránk jellemző, hanem sok más élőlényre is, a hangyától kezdve a lazacon át a makákóig. Csak épp ők sohasem változtatják meg sem a csoportos szemléletüket, sem a viselkedésüket. A méhek és a madarak nem kezdtek másképpen viselkedni, amikor Jugoszlávia lakosaiból egy csapásra egymással háborúzó horvátok, szerbek és bosnyákok lettek. Kizárólag az emberek – mint például a hutuk és a tuszik – határozhatnak úgy, hogy több évszázados békés együttélés után többé már nem honfitársaknak tekintik egymást, hanem ellenségnek.

Ez a szemléletváltás persze egyszersmind némi reménnyel is kecsegtet, hiszen ez alapján az egyes népek a befogadás, az igazságosság, a békesség felé is fordulhatnak. Nigériában (ahogy a világban máshol is) a szemben álló csoportok meglepő módon pszichológusoktól kapnak segítséget a megbékéléshez. Ők segítették a lakosság-rendőrség viszony fejlődését több amerikai város mellett az indianapolisi Toledóban is.

A teljes cikket elolvashatja a magazin 2018. júliusi lapszámában.