Kr. e. 411. június 9. | Kezdetét veszi a „négyszázak uralma” Athénban

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„A négyszázak, miután a gyűlést ily módon, minden tiltakozás nélkül feloszlatták […] bevonultak a tanácsházba, maguk közül sorshúzással prütaniszokat választottak, s hivatalba lépésük alkalmával elvégezték az isteneknek ilyenkor kijáró áldozatokat és fohászokat. Később azonban sokat megváltoztattak a demokrácia intézkedéseiből […] s minden téren erőszakosan kormányozták az államot.”
(Thuküdidész: A peloponnészoszi háború)

Kr. e. 411. június 9-én buktatták meg az athéni oligarchák a polisz demokratikus kormányzatát, és egy 400 fős tanács létrehozásával megszerezték a hatalmat. A peloponnészoszi háborúban elszenvedett kudarcok közepette végrehajtott puccs utóbb kaotikus állapotokat és újabb vereségeket hozott Athén számára, melyek eredményeként Spárta végül győzelmet aratott riválisa felett.

Bár a Kr. e. 421-es nikiászi béke hivatalosan fegyvernyugvást hozott az Athén és Spárta által vezetett katonai tömbök között, a következő éveket a felek az újabb összecsapás előkészítésével töltötték. Athéni részről ezt a célt szolgálta például az Argosz, Mantineia és Élisz városával kötött szövetség – melyet Spárta Kr. e. 418-ban fegyverrel semmisített meg –, illetve Mélosz lerohanása, a polisz vezetése azonban Alkibiadész hatására Kr. e. 416-ban ezeknél grandiózusabb vállalkozásba kezdett.

Ebben az évben történt, hogy a szicíliai Segesta Athén segítségét kérte a sziget legerősebb városállama, Szürakuszai ellen, amit a nagyravágyó hadvezér casus belliként használt fel hódító terveihez. Alkibiadész egy olyan mediterráneumi birodalmat akart létrehozni, mint amilyen később Róma fősége alatt született meg: Szicília megszerzésével az athéniak harapófogóba szorították volna a peloponnészoszi szövetséget, majd Karthágót is uralmuk alá kényszerítették volna.

A történelem egyik legnagyobb köpönyegforgatója végül elnyerte a népgyűlés támogatását, így Kr. e. 415-ben Nikiász, Alkibiadész és Lamakhosz vezetésével hatalmas athéni flotta indult nyugat felé. Röviddel a kihajózás előtt történt, hogy ismeretlenek megrongálták Hermész szobrait – az úgynevezett hermákat –, a szentségtöréssel pedig politikai ellenlábasai Alkibiadészt gyanúsították meg. Bár a férfi követelte ügyének azonnali kivizsgálását, riválisai elhalasztották a pert, mivel attól tartottak, hogy a vádlott pártján álló katonaság meghiúsítja a koncepciós eljárást; az athéniak csak akkor hívták vissza a sztratégoszt, amikor a flotta már Szicília partjaihoz érkezett. Alkibiadész természetesen nem adta magát ellenfelei kezére, hanem stílusos módon a spártaiakhoz szökött.

A balszerencsés per és Alkibiadész – első – árulása elindította Athént azon a lejtőn, mely sok tekintetben a Kr. e. 411-es puccshoz vezetett. A szökött hadvezér azzal férkőzött II. Ágis spártai király (ur. Kr. e. 427-400) bizalmába, hogy elárulta neki az athéniak – tehát a saját – terveit, és arra buzdította az uralkodót, hogy küldjön csapatokat Szicíliába. Mivel az expedíciót nem készítették elő megfelelően, a Nikiász és Lamakhosz vezette athéni sereg ekkorra válságos helyzetbe került, sorsát pedig végleg megpecsételte, hogy a spártai Gylipposz agitációja nyomán a szicíliai városállamok összefogtak az attikaiak ellen. Az expedíciós erőkből utóbb hírmondó sem maradt, aki tájékoztathatta volna a vereségről az otthoniakat, ráadásul a déloszi szövetség büszke flottája is elpusztult. Ezt követően Alkibiadész azt javasolta II. Ágisnak, hogy erősítse meg az Athén közelében fekvő Dekeleiát, amely erődítmény sikeresen elzárta az ellenséges poliszt a kulcsfontosságú laurióni ezüstbányáktól.

A kudarcok következtében a déloszi szövetség bomlásnak indult, Spárta pedig sorra hódoltatta az égei-tengeri szigeteket, miközben Athén vésztartalékként őrzött 1000 talantonjából próbált flottát építeni. Alkibiadész, aki gyakorlatilag egyedül több kárt okozott hazájának, mint a peloponnészoszi szövetség, ezután tető alá hozta Tisszapernész szardeiszi perzsa szatrapa és Spárta szövetségét, ám hamarosan menekülnie kellett, ugyanis II. Ágis árulással gyanúsította meg őt – ebben valószínűleg főszerepet játszott, hogy a nagy intrikus időközben elcsábította a király feleségét.

Alkibiadész ezután a perzsákhoz ment, és meggyőzte a szatrapát, hogy a háborúban mindkét felet támogassa, hiszen Athén és Spárta meggyengülésével a birodalom esélyt nyerhet Hellász meghódítására. A férfi persze Tisszapernésszel sem volt őszinte: valójában arra törekedett, hogy a perzsa segítség révén ismét népszerűvé váljon hazájában, és megszerezhesse a hatalmat a sorozatos csapásoktól megrendült attikai poliszban. Alkibiadész kihasználta a Számosz szigeténél állomásozó flotta elégedetlenségét, és felajánlotta a sztratégoszoknak, hogy a demokratikus berendezkedés megdöntéséért cserében támogatást szerez a görögök ősi ellenségétől. Az egyezség nyomán Számoszról Athénba küldték Peiszandroszt, hogy előkészítse a puccsot, amit a poliszban évek óta szervezkedő hetaireiák – politikai klikkek – Kr. e. 411. június 9-én sikeresen végre is hajtottak.

A legbefolyásosabb oligarchák – Antiphón, Théramenész és Peiszandrosz – egy négyszáz tagú tanácsot alakítottak híveikből, mely annak az 5000 polgárnak adta meg a választhatóság jogát, akik legalább a zeugitészek vagyoni csoportjába tartoztak. A „négyszázak” tehát oligarchikus berendezkedést alakítottak ki, a hatalom birtokában azonban a „felbujtót”, Alkibiadészt már igyekeztek távol tartani Athéntól. Ezzel súlyos hibát vétettek, hiszen a sikeres háborúzáshoz nélkülözhetetlen perzsa támogatásról a köpönyegforgató politikus nélkül nem is álmodhattak, így aztán a spártaiak a Kr. e. 411-es év során elfoglalták Euboia szigetét, Rodosz és Knidosz meghódításával pedig elvágták az egyiptomi kereskedelmi útvonalat.

A „négyszázak” ráadásul a poliszon belül sem tudták biztosítani hatalmukat: a számoszi flotta segítségével Alkibiadész ellenőrzése alá vonta a város utánpótlási vonalait, mi több, az oligarchák egymással is ellentétbe kerültek. A radikálisok azt tervezték, hogy kiszolgáltatják a várost Spártának, a mérsékelt klikk vezetője, Théramenész azonban a választásra jogosult polgárság támogatásával meghiúsította ezt a kísérletet. Két hónap után az „ötezrek” elűzték az árulásra készülő oligarchákat, majd a nyár végén hazahívták Alkibiadészt.

A köpönyegforgató politikus tehát végül a demokrácia helyreállítójaként tért vissza szülőhazájába, múltbeli bűneit pedig könnyen megbocsátották, miután Kr. e. 410 elején Küzikosznál megsemmisítette a spártaiak flottáját. A vereség mértékét mutatja, hogy a peloponnészoszi szövetség békét kínált a status quo alapján, ám az athéni politikát irányító demagóg, Kleophón elutasította az egyébiránt rendkívül kedvező ajánlatot. Az újabb baklövés eredményeként a perzsa támogatást élvező Spárta a következő években többször is győzedelmeskedett Athén felett, ráadásul a polisz vezetői egy újabb árulás vádjával elüldözték a flottát rablóhadjáratokkal fenntartó Alkibiadészt. Az attikai polisz „önsorsrontó” magatartásáról tanúskodik az a tény, hogy a Kr. e. 406-os arginusae-i tengeri győzelmet követően bíróság elé állították, majd kivégeztették Athén utolsó tehetséges hadvezéreit, miután Théramenész azzal vádolta meg őket, hogy az ütközet után nem temették el az elesetteket, illetve cserbenhagyták a fuldoklókat.

Ez a nyilvánvalóan politikai színezetű per adta meg a kegyelemdöfést Athén számára, ugyanis a déloszi szövetség flottáját Kr. e. 405-ben Lüszandrosz szinte az utolsó hajóig elpusztította. A valaha virágzó polisz ezután az agónia állapotába került, hiszen élelmiszerforrásaitól elvágva, nyomorúságos körülmények között várt a biztos pusztulásra, amitől – a demagóg Kleophónnal szemben – végül a szigorú, ám a körülményekhez képest mégis enyhe békét kötő Théramenész mentette meg a várost a következő évben. Athén elvesztette falait, flottáját, hatalmi pozícióját, ám ha figyelembe vesszük, hogy szomszédai a győzelem tudatában már a polisz teljes elpusztítását tervezték, a szerződést mégis kedvezőnek kell tekintenünk.