Írta: Domonkos Csaba
A XIX. században divatba jöttek Európában a vásárcsarnokok, ahol a vidéktől messzebb lakó nagyvárosiak egy helyen beszerezhetik a szükséges élelmiszereket. Az ötletgazda egyébként Napóleon császár volt.
Az I. számú vásárcsarnok (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Budapesten a XIX. század utolsó harmadában kezdtek foglalkozni vásárcsarnokok építésével, amelyekkel a sok kis piacot váltották volna fel. Kammermayer Károly, a Közellátási Bizottság akkori elnöke, a későbbi polgármester hosszú tanulmányúton vizsgálta meg az európai csarnokokat, hogy leszűrje a tanulságokat.
A Fővám tér dísze (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A vásárcsarnokok helyét 1884-ben ki is jelölték, ekkor mondták ki, hogy a központi csarnok helye a Sóház téren (a mai Fővám téren) legyen. Természetesen, ahogy már lenni szokott, még évekig vitatkoztak a helyszínről, illetve arról, hogy magán- vagy fővárosi beruházásban épüljön-e ki a csarnokhálózat.
A Sóház téri csarnok tekintetében a vita arról szólt, hogy jó helyen van-e itt, vagy másutt, a Közraktárak helyén, esetlegesen a Boráros téren épüljön fel a központi vásárcsarnok, míg a Sóház téren legyen más, bíróság vagy városháza?
A helyszínről szóló több mint másfél évtizedes viták csak az 1890-es években zárultak le, amikor is amiatt tört ki kisebb botrány, mert elterjedt a pletyka, miszerint a tervezési és az építési megbízást előre odaadták az Eiffel cégnek.
Zsolnay tető (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A nyilvános pályázat ezért csak 1892-ben jelent meg, amelyre összesen 9 pályamű érkezet be. Bár a közvélemény csak hazai tervezőknek kiírt pályázatot követelt, azt mégis nemzetköziként írták ki, így a pályázók között volt bolgár, cseh, francia és német tervező a magyar indulók mellett.
A zsűri hosszas, több fordulós értékelésen választotta ki a nyertes tervet, amely Pecz Samu munkája volt.
Az építkezés 1894. június 11-én indult, és 1897. február 1-én nyitott meg az épület a vásárlók előtt. A csarnok kivételes adottságokkal rendelkezett, közel voltak a közraktárak, a gabonakereskedelemben kulcsszerepet játszó Elevátor, a Duna-parti teherpályaudvar, és maga a Duna rakpartja, amellyel egy áruszállító alagút kötötte össze az épületet.
A Fővám téri vásárcsarnok 1900-ban (Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapet-Képarchívum)
A II. világháborúban a csarnok jelentős károkat szenvedett, a helyreállításhoz, amelynél a gyorsaság fontosabb volt a precíz helyreállításnál, felhasználták az építkezésnél tartalékban elhelyezett anyagokat is.
Díszes részletek (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A háború után a csarnokot többször alakították, „modernizálták”, amely munkák nem váltak annak előnyére. Sőt, az 1977 óta műemléknek nyilvánított épület szerkezete annyira leromlott, hogy az életveszélyessé vált, ezért 1991. március 2-án bezárták.
Az 1991 októberében kezdődő felújítást a csarnok funkcióinak teljes újratervezése előzte meg. Meg kellett oldani, hogy egy XIX. századi műemlék épületbe, amely a belváros olyan szakaszán áll, ahol a gyalogosforgalmat egyre inkább előnyben részesítették, működni tudjon egy valódi piac, azaz el lehessen látni áruval a modern kereskedelmi és higiéniás viszonyoknak megfelelő árusítóhelyeket.
Nem csak az épületet kellett megerősíteni, a későbbi építményeket lebontani, hanem például új lehajtó rámpákat kialakítani a meglévő közművek közé, amelyek között olyan műtárgyak is voltak, mint Budapest legnagyobb főgyűjtő csatornája, amelynek méretére jellemző, hogy a csatorna hajózható.
A díszítőelemekről sokszor csak a megmaradt töredékek alapján tudtak mintát venni. A korábban beomlott, a rakpartra vezető alagutat is sikerült helyreállítani, igaz nem az áruszállítás céljára, hiszen itt már nem kötnek ki az áruszállító hajók, hanem a hulladék elszállítására használják.
A megújult csarnokról így írt a Népszabadság szeptember 15-i számában Bojár Iván András:
„A régi és a mai ipar talált egymásra ebben a programban: az egykori Zsolnay-féle pirogránit fedőelemeket szintén Zsolnay-gyártmányokkal cserélték ki. Az eredeti vasszerkezeteket pedig, ahol lehetett, megőrizték. Az átépítés attrakciója a pincében kialakított hatalmas, modern hűtőcsarnok, illetve a szállítás korszerűsítéséhez szükséges lejárat nyílásának megnagyobbítása. Ehhez ugyanis úgy kellett a húszméteres fesztávolságú gerendázatot az épület alá helyezni, hogy eközben a szerkezetnek mozdulatlannak kellett maradnia.”
Díszes részletek (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
A 3,9 milliárd – akkori – forintba kerülő beruházást egyébként több tényező is hátráltatta. Az első időszakban eléggé kaotikusan folyt a munkák szervezése, így például nem írtak ki pályázatot a tető felújítására, csak árajánlatokat kértek, majd a kofák tiltakoztak az előzetesen tervezett műkődési rend miatt – sőt még tüntetést is kilátásba helyeztek, illetve néhány nappal az átadás előtt be is ázott az épület. Ám mindezen sikerült úrrá lenni, és 1994. szeptember 15-én átadhatták a nagyközönségnek az épületet.
A csarnok azóta is Budapest egyik legnépszerűbb turistalátványossága, a felújítás 1999-ben elnyerte a FIABCI Prix d'Excellence díját a középület kategóriában.
Díszes részletek (Fotó: (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Nyitókép: A lenyűgöző csarnok belső tere (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius