Szerző: Soós Viktor Attila
Bevezető
Az egyházpolitika elméleti megalapozását és ennek gyakorlati kivitelezését Magyarországon szovjet mintára az állampárt – a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), majd 1956-tól a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) – vezető szerveiben helyet foglaló, és annak belpolitikáját meghatározó politikusok dolgozták ki. Az állampárt határozatainak végrehajtásában, megvalósításában minden párt-, állami és társadalmi szervezet részt vett. Az egyházak tevékenységének ellenőrzését, működésének ellehetetlenítését elsősorban az ÁEH volt hivatva végrehajtani, azonban komoly feladat hárult a Belügyminisztérium, az Elnöki Tanács, a Minisztertanács, a Külügyminisztérium, az Igazságügyi Minisztérium, a Hazafias Népfront szerveire, az ott dolgozó káderekre is.
Az egyházi „reakció” megzabolázásának, az ellenük való fellépésnek – az intézményi megvalósítás területén – a kommunista diktatúra időszakában több útja mutatkozott, melyek közül a két legfontosabb, legmarkánsabb az ÁEH-hoz és a Belügyminisztériumhoz (BM) köthető. Az egyik, az ÁEH adminisztratív fellépése, legális, államilag formalizált és többé kevésbé ismert működése, a Hivatal helyzeténél, erejénél fogva pedig nyomásgyakorlás az egyházak tagjai, különösen annak vezetői felé.
A másik a BM-hez, az állambiztonsági szervekhez köthető, melyek kevésbé ismert, a társadalom szempontjából illegális eszközökkel megvalósított fellépések voltak. A BM megfelelő osztályának, alosztályának operatív nyomozását követően vizsgálati-, majd bírósági eljárás keretében vonták ki a társadalomból az adott egyházi személyt.
A két szerv aktív együttműködése, tevékenysége szoros egyeztetést igényelt, de azt is elmondhatjuk, hogy az irányítás, az útmutatás a BM kezében volt. Megfigyelhető az 1956-os forradalom és szabadságharcot követő időszakban, egészen a ’60-as évek első harmadáig – ahol a határkő az 1964. szeptember 15-i részleges megállapodás –, hogy a BM szabta meg az útirányt, ő volt irányító, döntő szerepben.
1956 májusában szabadon engedték Grősz József kalocsai érseket, hogy Czapik Gyula egri érsek halála után átvehesse a katolikus püspöki kar vezetését. Október elején előbb állami, majd egyházi részről is rehabilitálták Ordass Lajos evangélikus püspököt. A forradalom napjaiban számos egyházi személy szabadult ki a börtönből, házi őrizetből, köztük Mindszenty József bíboros, esztergomi érsek is. Mindszenty november 3-i rádióbeszédében a törvényességre szólította föl az ország népét. Kérte az egyházi intézmények visszaadását, de nem kívánta az egyházi nagybirtokok visszajuttatását. A forradalomban a papok és lelkészek elsősorban a sebesültek ellátásában és az emberek lelki gondozásában vettek részt. Mindszenty november 4-én az USA követségére menekült, ahol 1971-ig tartózkodott. Ő és püspöktársai igyekeztek elmozdítani helyükről a békepapokat. Ebben segítségükre volt XII. Pius pápa, aki egyébként a forradalmat több megnyilatkozásában is támogatta. 1957 folyamán a Szentszék több békepapot elmozdított hivatalából. Ezenkívül kiközösítés terhe alatt megtiltotta, hogy papok vagy szerzetesek országgyűlési képviselői vagy más közéleti funkciót vállaljanak. Az ’56-os forradalom után az állam ismét keményebben lépett fel az egyházak ellen. 1957-ben kiadták a 22. törvényerejű rendeletet, amely kimondta, hogy a jelentősebb egyházi állások betöltéséhez állami hozzájárulás szükséges. Majd több püspököt házi őrizetbe helyeztek, illetve visszavonulásra kényszerítettek. Számos, a forradalom alatt szabadult papot ismét bebörtönöztek, és sor került újabb letartóztatásokra is.
Az állampárt vezető testületeinek ülésein kiemelt helyet foglaltak el az egyházakkal kapcsolatos témák. A MSZMP Politikai Bizottsága közel hatvan alkalommal tárgyalt vallási, az egyes felekezetekkel kapcsolatos előterjesztéseket, továbbá számos más határozat is érintette a hazai egyházakat. Az ügyek eloszlása azonban korántsem volt egyenletes a Kádár-korszakban. A hatvanas évek végéig sűrűbben és fajsúlyosabb kérdések kerültek a pártvezetés asztalára, többnyire önálló napirend keretében. A későbbiek folyamán már csak mellékesen foglalkoztak egy-egy esettel. De az egyházpolitikát, az egyházakhoz való viszonyulást megszabó útmutatást rendszeresen tűzte napirendjére az MSZMP vezető szerve. A Politikai Bizottság még 1989 áprilisában is tárgyalt az egyházpolitika fejlesztésével kapcsolatos irányelveket.
A legfelsőbb pártfórumok tagjai az általános elvi iránymutatásoktól a konkrét beavatkozásokig számos javaslatról döntöttek. Direkt intézkedésekre elsősorban a 1956-os forradalom leverését követő időszakban került sor. A központi akarat érvényesülését ekkor még csak részletekbe menő utasításokkal lehetett biztosítani. 1957. augusztus 13-án például a Politikai Bizottság tagjai, tiltakozásul a hazai katolikusokat bátorító szentszéki megnyilatkozások miatt, erőteljes adminisztratív intézkedésekre adtak utasítást: megtiltották a vatikáni dokumentumok nyilvánosságra hozatalát; egyúttal a sajtóban, rádióban tiltakozó, lejárató kampány indítását kezdeményeztek; kimondták, hogy a püspökkari konferenciák összehívásához és bármilyen egyházi állás betöltéséhez előzetes állami engedély szükséges. Emellett konkrét lépésekről is döntöttek: a nyomás fokozása érdekében utasították a már korábban kinevezett miniszteri biztosokat, hogy folyamatosan a püspökségi épületekben tartózkodjanak és ellenőrizzék az egyházmegyék kormányzását. Az Elnöki Tanácsot pedig kötelezték, hogy vonja meg Badalik Bertalan veszprémi püspök működési engedélyét, továbbá utasították a Belügyminisztériumot, hogy kb. 40-50 papot vegyenek közbiztonsági őrizetbe.
Az MSZMP egyházellenes politikája 1958 közepére kristályosodott ki. Ekkor két határozatban rögzítették a vallás- illetve az egyházüldözés rendszerének alapjait. Itt fogalmazódott meg legfelsőbb szinten az az elméleti konstrukció, amely elválasztotta a vallás elleni (ideológiai) küzdelmet az egyházi reakció – azaz az ellenségesnek minősülő egyházi személyek – elleni politikai harctól. Mindez arra utal, hogy a rendszer konszolidációjához, később stabilitásának fenntartásához a hatalom szükségesnek látta a lojális egyházi vezetés fenntartását. Ennek érdekében az egyházak kezelésével kapcsolatos hatásköröket igyekeztek a különböző szervek között megfelelően elkülöníteni. Az Alkotmányt és a törvényeket alapvetően sértő intézkedési terveket pedig csak a legszűkebb nyilvánosság számára közölték. A „vallásos ideológia elleni harc” formailag egyes állami szervek és az ún. társadalmi szervezetek feladatkörébe tartozott, míg az egyházi reakció elleni küzdelem a politikai rendőrség feladata volt. Ezek a tevékenységek azonban a pártállam működési mechanizmusai miatt többszörösen összefonódtak. A pártirányítás minden állami szervben többszörösen érvényesült. Az MSZMP vezetése így akarata érvényesítésének érdekében bárhol beavatkozhatott az eljárásokba. A forradalom leverése után, a lassan konszolidálódó politika az egyházakat már nem kikapcsolni akarta, hanem hasznossá tenni a párt érdekei szerint. A pártállam kiváltképpen a mezőgazdaság szocialista átalakításában igényelte az egyházak pozitív állásfoglalását. Továbbra is megmaradt a vallásellenesség, de eszközei lassan finomodtak.
Az 1961-ben kicsúcsosodó letartóztatási és elítélési hullámnak hosszú és mély előzményei voltak. Az 1956-os forradalom és szabadságharcban részt vett egyházi személyek gyorsan a BM kereszttüzébe kerültek, így számos börtönbüntetés foganatosítására került sor. Azonban voltak olyan közösségek, csoportok, akiknek tevékenysége problémát okozott, az állampárt szempontjából illegálisnak minősült és velük szemben kívántak fellépni. Ezért 1957 tavaszától a BM II/5-c és a II/5-f alosztályok komoly felderítő munkába kezdtek és mindent dokumentáltak, azzal a szándékkal, hogy később azokat fel lehessen használni. A II/5-c alosztály a „klerikális reakció” elleni elhárítással foglalkozott. A különböző egyházak és felekezetek (római és görög katolikus, református, evangélikus, izraelita), illetve a szektának bélyegzett protestáns kisegyházak (baptista, adventista, metodista) megfigyelését, ellenőrzését végezte. A II/5-f alosztály elhárító munkája az ifjúságra, a középiskolák és az egyetemek tanulóira, hallgatóira és oktatóira, valamint a tudományos életre, illetve a sportra terjedt ki.
1961-ben országos akció realizálására került sor. Azért, mert az állambiztonsági szervek bizonyítani akarták, hogy az 1956-os forradalmat követő ügyek befejezése után is létjogosultsága van munkájuknak. Az egyházakkal szembeni fellépés előkészítése már javában zajlott 1960-ban. A politikai rendőrségen számos alkalommal foglalkoztak az ügynöki hálózat újjászervezésének kérdéseivel, az új módszerek alkalmazásával. A cél az volt, hogy az egyházüldöző intézkedéseket, minél inkább a politikai megtorlás pereihez kössék. Ezzel nem csak a klerikális reakció elleni küzdelemhez teremtettek jogalapot maguknak, hanem az ügyek felgöngyölítésével eredményességüket is bizonyítani tudták.
Az Állami Egyházügyi Hivatal 1956-ban és után
A pártállam egyházpolitikájának végrehajtója az 1951. évi I. törvénnyel felállított Állami Egyházügyi Hivatal volt. Az ÁEH munkáját két irányban – politikai és adminisztratív vonalon – folytatta. A munka nagyobb része politikai jellegű volt, melyet a Hivatal központja a püspökségeken és a megyei tanácsokon működő megbízottak segítségével végzett. Az ÁEH nyilvántartotta az egyházak papjait, biztosította számukra az államsegély utalását és intézte egyéb ügyeiket. A vidéki megbízottak részére hetente tartottak országos értekezletet, amelyen összefogó képet kaphattak az egyházpolitikai eseményekről és instrukciókat a további munkájukra vonatkozóan. Ezek a vidéki megbízottak tevékenykedtek az egyes érseki, püspöki székhelyeken, feladatuk nagyon komoly és fontos volt. A megyei megbízottak elvégzett munkájukról havonta adtak jelentést, amelyeket eseményjelentésnek neveztek. A Hivatal első öt évére a helykeresés, a stabilizálás, a megfelelő munkatársak megtalálása, a párt által meghatározott szempontok végrehajtása volt a jellemző. A Hivatal munkatársainak politikai és szakmai színvonala nem volt kielégítő. Ezért bevezették a kötelező szakmai oktatást. Minden évben egy-két hetes képzést biztosítottak a dolgozóknak, de ezekkel sem sikerült a hiányosságokat pótolni. Az 1952-es év során több politikai munkatársat cseréltek le, mert nem feleltek meg a követelményeknek. A személyzeti hiány és a nem megfelelő munkatársak problematikája végigkísérte a Hivatal első éveinek történetét. A Hivatal munkájával kapcsolatban Rákosi megállapította, hogy nem dolgoznak eléggé szorosan együtt a pártszervekkel és erre sokkal jobban oda kell figyelni. A Hivatalnak a pártszervek kívánságait, még az adminisztratív jellegűeket is végre kell hajtania. Felhívta az Egyházügyi Hivatal figyelmét, hogy az eddigieknél keményebben lépjenek fel azon egyházi személyekkel szemben, akik ellenséges tevékenységet fejtenek ki. Nem mondhatjuk azt, hogy sikeres időszak volt ez, hiszen mindkét alkalommal – 1953. május 27. és 1955. július 11. – amikor az MDP KV Titkársága értékelte az ÁEH munkáját, hibákat, hiányosságokat, problémákat állapított meg.
Mint láthatjuk, a pártvezetők és a pártszervek az 1956 előtti időszakban, különösen az ’56-os forradalom alatt és után elég negatívan ítélték meg az ÁEH működését. Az ÁEH 1951–1956 közötti személyi és káder problémái, szakmai hibái, de sokkal inkább a munkatársak ’56-os forradalom alatti megnyilvánulásai – félelemből történő elmenekülés, elhatárolódás a korábbi évek egyházpolitikájától – olyan helyzetbe hozta a Hivatalt, hogy az amúgy sem túl jó híre még tovább romlott.
1956 végén a rossz gazdasági helyzetre hivatkozva az állami szervek körében átszervezésekre, összevonásokra került sor, ami az egyházügyi közigazgatást is érintette. A művelődési és oktatási felső szintű irányításban jelentős változást hozott az 1956. évi 33. számú törvényerejű rendelet, amely az Oktatásügyi Minisztériumot és a Népművelési Minisztériumot Művelődésügyi Minisztériummá vonta össze. Az új minisztérium 1957. január 1-én Kónya Albert kormánybiztos vezetésével kezdte meg a működést. 1957. március 1-től Kállai Gyula vezette a minisztériumot.
Az 1956. évi 33. törvényerejű rendelet az egyes minisztériumok összevonásáról 3. §-a értelmében az 1951. évi I. törvénnyel alapított Állami Egyházügyi Hivatal 1956. december hó 31. napjával megszűnt. Feladatkörét a Művelődési Minisztérium vette át, a rendelkezés hatálybalépését követően, mint a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala működött 1959-ig. Ebben az időszakban a minisztérium szervezete nagyon heterogén volt, több mint 30 szervezeti egységre tagolódott.
A Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala ügykörét a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány az 1956. évi 33. számú törvényerejű rendelet 2. §-ában foglalt felhatalmazás alapján az alábbiak szerint határozta meg: „Az állam és az egyházak közötti egyezményekből folyó jogok és kötelességek gyakorlását, az egyházi kinevezésekhez és egyházak külföldi kapcsolatainak koordinálását, az egyházakkal kapcsolatos pénzügyi kötelezettségek teljesítését a »Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala«, mint a minisztérium főosztálya látja el.”
Az ÁEH önállósága megszűnt, beolvadt a Művelődésügyi Minisztérium szervezetébe, hivatalos elnevezése Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatala lett. Az elnevezés és a Hivatal minisztériumon belüli helyzete jól mutatja azt a kettősségét, problémát, ami 1956 utánra kialakult. Az Egyházügyi Hivatal a minisztérium szervezetében, a művelődésügyi miniszter irányítása alatt, ugyanakkor a minisztérium főosztályaitól eltérő önállósággal működött. Az Egyházügyi Hivatal felügyeletét először közvetlenül a miniszter látta el, majd 1958. október 1-től Ilku Pál miniszterhelyettes végezte az ellenőrzést az ÁEH működése felett. Az Egyházügyi Hivatal vezetője 1956 után továbbra is Horváth János volt.
Az Egyházügyi Hivatal elnevezés is mutatta, hogy nem a Minisztérium egy osztályáról vagy főosztályáról volt szó, hanem egy Hivatalról. A vezető személyében – aki 1952-től látta el az elnöki funkciót – nem következett be változás, ahogy nem született új szervezeti és működési szabályzat sem, ami a Hivatal működését, tevékenységét szabályozta volna.
Ugyanakkor nemcsak a közigazgatási struktúrában elfoglalt helyében, hanem a Hivatal belső, szervezeti felépítésben is jelentős változások történtek. 1957 januárjában a hivatal dolgozói létszáma 25 főre csökkent, ami az alapítási 53 főhöz képest 47%-os létszámcsökkenést jelentett.
Az 1956-57-es átszervezés, a Művelődésügyi Minisztériumba történő betagozódás után rögtön megkezdődött a Hivatal helyzetének javítását célzó intézkedéssorozat. Horváth János elnök minden lehetséges fórumon hangoztatta, hogy ez a minisztériumi betagozódás nem jó, rombolja a munkatársak és a hivatal tekintélyét. Horváth János 1958 végére előterjesztést készített a Művelődésügyi Minisztérium Egyházügyi Hivatalának átszervezésére, melyben kifejtette, hogy ismét a Minisztertanács felügyelete alá kellene helyezni a Hivatalt. Az ’56-os forradalom előtti 51 főhöz és az említett előterjesztés elkészültének időpontjában aktuális 20 főhöz képest 41 főben határozta meg a megfelelő működéshez szükséges létszámot.
Kállai Gyula az MSZMP Agitációs- és Propaganda Osztály vezetője az MSZMP PB 1959. május 12-i ülése elé terjesztette javaslatát a Hivatal átszervezésről, amivel a Politikai Bizottság egyetértett, és határozatot hozott a hivatal átszervezéséről, valamint a korábbi elnök – Horváth János – felmentéséről, és az új elnök – Olt Károly – kinevezéséről. Horváth János felmentésére az előterjesztés szerint azért került sor, mert alkalmatlan volt az új egyházpolitikai elvek megvalósítására. Az 1959. évi 25. törvényerejű rendelet előírásai folytán az ÁEH ismét a Minisztertanács közvetlen felügyelete alá került. Ahhoz, hogy az ÁEH valóban az egyházpolitika meghatározó végrehajtójává váljon, több területen változásra volt szükség. A Hivatal 1959-ben ismét bekövetkező önállósága kevésnek bizonyult. A káderproblémák a ’60-as évek elejéig megmaradtak, és a vezetésben is nehézségek adódtak. Ahhoz, hogy az egyházpolitika végrehajtásában az ÁEH meghatározó szereplő legyen, kellett a Hivatal önállósága, kellett, hogy az egyházak tevékenységének nemzetközi erősödését az ÁEH hatékonyan nyomonkövesse és ellenőrizze. A II. Vatikáni Zsinat, a Keresztyén Békekonferencia, az Egyházak Világtanácsa, a Lutheránus Világszövetség mind-mind olyan nemzetközi esemény, vagy szervezet volt, ahol a magyar felekezetek képviselték magukat, meghatározó szereplők voltak, és a hírszerzés, az állambiztonság nemzetközi területen való pozícionálásának kitűnő lehetőséget biztosítottak. Az ÁEH törekedett azokkal az egyházi személyekkel megfelelő, jó kapcsolatot kialakítani, akik ezeken az eseményeken részt vettek. Az is hozzájárult a kezdeményező, meghatározó szerep eléréséhez, hogy egy hosszabb időszak után – hiszen 1951 és 1956 között a Hivatal önálló épületben működött, de amikor beolvasztották a Művelődésügyi Minisztériumba, akkor minisztérium Szalay utca 10-12. szám alatti épületébe költöztek –, 1963-ban újra önálló épületbe, a Lendvay utca 28. szám alá költözhetett. A legnagyobb siker és eredmény, ami az ÁEH jelentőségét, szerepét kiemelte, az a Magyar Népköztársaság és a Vatikán képviselői között lezajló tárgyalások megkezdése és az 1964-ben aláírt részleges megállapodás volt. Ez az esemény megváltoztatta az ÁEH szerepét, növelte presztízsét. Hiszen sem korábban, sem később nem született hasonló megállapodás a Szentszék és szocialista ország között. Az ÁEH munkatársai ezt követően is folyamatosan tárgyaltak, rendszeresen találkoztak az Vatikán képviselőivel.
Az ÁEH működését ért bírálatok fő mozgatórugója az ÁEH káderállományának a helyzete volt. Az ÁEH saját maga fogalmazta meg, hogy az a Hivatal személyi összetétele megalakulásakor nem volt szerencsés: „Eltekintve néhány igazán kiemelkedő képességű személytől, a személyi állomány csupán a durva adminisztratív eszközök alkalmazására volt alkalmas, de semmiképpen nem arra, hogy a jól képzett és világnézeténél fogva amúgyis ellentétes beállítottságú egyházi személyekkel olyan kapcsolatot teremtsen, amely a megfélemlítésen túl alkalmas lett volna arra, hogy a kötött kategóriákat, – amelyekben ezek az egyházi emberek nevelkedtek –, feloldja, és alkalmassá tegye őket arra, hogy azokat a haladó eszméket, amelyeket egy katolikus pap is elfogadhat elfogadják és híveik között is terjesszék.” A Hivatal személyzeti politikáját, a munkatársak helyzetét így értékelték: „Az Állami Egyházügyi Hivatal személyi állományának lassú letisztulása természetszerűleg az évek folyamán hozott bizonyos javuló eredményeket, de nem olyan mértékben, amint az szükséges lett volna. Nyugodtan meg lehet állapítani, nagy hiba volt, hogy a kezdet kezdetén erre a nem jelentéktelen posztokra nem a minden vonatkozásban legjobb kádereket állították. Azok a hibák, amelyek előfordultak az Állami Egyházügyi Hivatal egyes munkatársainál, a reakcióban azt a véleményt alakították ki, hogy ezek a személyek nem meggyőződéses marxisták és csak a körülményeket kell helyesen megválasztani és máris korumpálni lehet őket. A közismert eseteket úgy érzem felesleges felsorolni. Ne vitás, hogy ezek az emberek előbb vagy utóbb elkerültek az apparátusból de addig hihetetlen károkat okoztak a hivatalnak és magának az államhatalomnak is.”
Ezt fogalmazták meg az ÁEH káderpolitikájával, az ott dolgozókkal kapcsolatban. De érdekes azt is szemügyre vennünk, hogy a Hivatal működéséréről mit gondolt maga az ÁEH: „Amint az állam politikájában egyre inkább megmutatkoztak azok a hibák, amely az ellenforradalomhoz vezettek, úgy természetszerűleg meg kellett mutatkozni ezeknek a hibáknak az Állami Egyházügyi Hivatal munkájában is. Ki tagadhatná ugyanis, hogy egy állami szervnél amely elválaszthatatlan az államhatalomtól, más módszerek érvényesülhetnek, mint magában a legfőbb vezetésben? Azok az ingadozások, amelyek az állam vezetésében különösen 1953 és 1956 között megmutatkoztak, azok a belső torzsalkodások, amelyek a párt életét is jellemezték, természetszerűleg kihatással voltak az Állami Egyházügyi Hivatal munkájára is. […] Az ellenforradalom vihara alaposan megtépázta az Állami Egyházügyi Hivatalt is. Nemcsak azért, mert egyes ellenforradalmár gonosztevők fellépése nyomán államtitkok is felfedettek, hanem sokkal inkább azért, mert az Állami Egyházügyi Hivatal egyes munkatársai a válságos napokban nem úgy viselkedtek, ahogyan azt tőlük el lehetett volna várni. Itt nem arra gondolok, hogy a terorral szemben életüket meg akarták menteni, hanem sokkal inkább azokra a kijelentésekre, amelyeket olyan súlyosan elítélünk a náciknál, akik elkövetett cselekményeik igazolásaképpen a nürnbergi pertől kezdve a különböző perekben önmaguk mentségére mindig azt hangoztatták: Parancsra cselekedtem! Ezek a kijelentések és ehhez hasonlóak elterjedtek a papság körében és mind a mai napig sok mindenben rontják az Állami Egyházügyi Hivatal hitelét. Ma is vannak olyan egyházi személyek és nem is kevesen – és nem is alacsony beosztásúak, – akik azt hangoztatják, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal semmit sem tesz, mert nem is tehet magától. Mindig és mindenben egy ismeretlen hatalom végrehajtó szerve. Ez a rossz értékelés gyökereit 1956-ban eresztette a földbe s azóta is nagyon nehéz ellene küzdeni. Olyan mint a tarack, amelyet újra és újra kiírtunk a földből, de újra és újra kihajt. Súlyos azoknak a felelőssége akiknek nem volt bátorságuk azokért a tettekért vállalni a felelősséget, amelyek feltétlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy a népi hatalom ebben az országban megerősödjék. Ha valaki, úgy éppen az egyházi személyek tudják, hogy hősiességet és mártíromságot nem lehet mindenkitől követelni, de emberi tisztességet igen. Nagy szerencséje az Állami Egyházügyi Hivatalnak, hogy éppen egyes vezető személyei mindvégig megingathatatlanul őrizték meg emberségüket és maradtak hűek ahhoz a feladathoz ahová őket a népi hatalom küldte. […] Helyeselni lehet, hogy közvetlen az ellenforradalom után az Állami Egyházügyi Hivatal személyi vezetésében és munkatársainak állományában lényeges változás nem történt. Helyeselni lehet ezt azoknak a hibáknak ellenére, amelyek az ellenforradalom előtt megmutatkoztak. A hazai reakció és a külföldi emigráció óriási diadalt ült volna, ha az ellenforradalomban kompromitált személyeket leváltották volna. Így is a konszolidáció és a közvetlenül azt követő időszak nem kevés megrázkódtatással és problémával járt. Nyilván felmerülhetett az Állami Egyházügyi Hivatal vezetőségében, hogy most mit és hogyan. Nem lehet elítélni, hogy az ellenforradalom után határozott és kemény kézzel iparkodtak helyreállítani az ellenforradalom előtti status quot. Inkább azt kell rezignáltan megállapítani, hogy ez nem minden vonatkozásban sikerült. […] Az Állami Egyházügyi Hivatal vezetésében 1958 nyarán bekövetkezett személyi változás nyilvánvalóan szükséges, de egyáltalán nem szerencsés volt. Olt Károly elnök megítélésünk szerint nem vonta le az 1951-től 1958-ig eltelt időszak összes szükséges tapasztalatait. Ennek következtében bizonyos módszerek, amelyek éppen a legsúlyosabb hibákat jelentették és a legtöbb bizalmatlanságot támasztották a hivatallal szemben, ha nem is olyan mértékben mint 1956. előtt, de újra jelentkeztek. A stílus, amely 1956 előtt annyira visszatetsző volt, teljes egészében már nem tért vissza, de a hatalom diktatórikus hangoztatása egyáltalán nem eredményezte a papság bizalmának növekedését és az Állami Egyházügyi Hivatalt csakis azok keresték fel, akiket odarendeltek, vagy akiknek hivatalból valamilyen elkerülhetetlen ügy miatt oda kellett menni. Magyarul megmondva: Az Állai Egyházügyi Hivatalnak kevésbé volt hivatal jellege, mint inkább egy félelemgerjesztő szervként jelentkezett az oda betévedők előtt. […]”
Az ÁEH fő törekvése a ’60-as évek közepén a Hivatal elvi-elméleti munkájának, valamint a helyi szervek felé történő tájékoztatásnak a megjavítása volt. Létrehozták a Hivatal Elvi Előkészítő Munkaközösségét, és a Külügyi Bizottságot, amelynek munkájában külső társszervek is részt vettek.
Az ÁEH munkájában jelentős feladatnak bizonyult a vidéken folyó egyházpolitikai munka színvonalának emelése. Ennek érdekében a nem megfelelő egyházügyi megbízottak cseréjét tűzték napirendre. Egyes megyékben megkezdték a járási egyházügyi – nem függetlenített – megbízottak beállítását. Ezt az első pozitív tapasztalatok alapján tovább kívánták fejleszteni, együttműködve a megyék párt- és állami szerveivel. A megyei szervekkel kialakított kölcsönösen jó kapcsolatokon az ÁEH nem látta szükségességét a változtatásnak. Azonban a vallásilag elmaradottabb és egyházpolitikailag bonyolultabb helyek támogatására oda kívántak figyelni.
Rendszeres és kölcsönösen segítő kapcsolat alakult ki az ÁEH, a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium és a Magyarok Világszövetsége között.
A megnövekedett elvi, elméleti és nemzetközi munka alapján felvetették annak az igényét, hogy a Hivatal központi apparátusán belül a munka végzésére alkalmas külön részleget állítsanak fel, amely figyelemmel kísérné az egyházak modern teológiai, elméleti és nemzetközi tevékenységét és ezt rendszeresen elemezné. Javaslatot tettek, hogy néhány fiatal, alkalmas személlyel bővítsék az ÁEH állományát.
Az Állami Egyházügyi Hivatal munkájának politikai célja, tartalma és államigazgatási kerete
Az MSZMP KB Politikai Bizottságának határozatai adtak irányvonalat az ÁEH politikai munkájának. A korabeli frazeológia szerint: „Ezek a határozatok akkor születtek, amikor hazánkban legyőztük az 1956-os ellenforradalmat és a párt vezetésével a szocializmushoz hű erők megteremtették a néphatalom konszolidációját.” Az egyházpolitikai téren ezen változások részeként teremtődött meg fokozatosan a konszolidáció. Az ÁEH meglátása szerint ebben az időben tömörítették az egyházakon belül a haladó erőket, „az ellenforradalmi lázadást és következményeit” felszámolták.
Az 1956-os forradalom után kialakult egyházpolitikai helyzetet elemezte a PB 1958. június 10-i határozata, amelynek legfontosabb vezérfonala a következő volt: „fő feladatunk, hogy – fenntartva a marxizmus-leninizmus elveit a vallásos világnézettel szemben – együttműködést valósítsunk meg az egyházakkal a szocializmus és a társadalmi haladás érdekében. Ez az együttműködés politikailag szükséges, mert az egyházakkal kiélezett harc elvonná és megosztaná erőinket. Az együttműködés lehetséges, mert az egyházon belül jelentősek azok az erők, amelyek készek velünk együttműködni a szocializmus építésében.” Bár nem az ÁEH működésére vonatkozik ez az irányelv, azonban plasztikusan mutatja, hogy hogyan fogta fel az MSZMP az egyházpolitikát 1958-ban, illetve ebből vezették le az ÁEH fő feladatát: „az egyházakkal való politikai együttműködést a saját hatáskörében biztosítsa és e téren maximálisan segítse a pártbizottságok, állami és tömegszervezetek munkáját.” Ezen kívül feladat volt még: „az egyházi reakció tevékenységének visszaszorítása és az, hogy az egyházi reakció elleni harcba bevonja az egyház haladó erőit is.” Megfigyelhető a pártállami nyelvhasználat, ha egyházpolitikáról beszélnek, akkor az egyház egyes számban szerepel.
Az 1958. június 10-i határozat elsősorban a „harc mentén” készült, hogy mit kell az ÁEH-nak tennie a klerikális reakcióval szemben. Az Egyházügyi Hivatal felé feladatul tűzték ki 1958. december 31-ig, hogy szerezze vissza azokat a kulcspozíciókat, melyeket az egyházi reakció tart a kezében az ellenforradalom következtében. Kizárólag lojális személyek kinevezését szerették volna a vezető állásokba. A párthatározat így rendelkezett: „Az egyházi reakció elleni harcnak mindig figyelembe kell vennie a hívő tömegek érzelmeit. A politikai leleplezést kombinálni kell a helyes adminisztratív intézkedésekkel. Kerülni kell a durva, a hívő tömegek vallási érzelmeit sértő módszereket. A megyei pártbizottságok és a megyei tanácsok politikailag leplezzék le a reakciós papokat és püspököket a hívő tömegek előtt, mint a rendszer és a nép ellenségeit. Arra kell törekedni, hogy a hívők maguk kérjék a felsőbb egyházi hatóságokat a reakciós papok eltávolítására. Az Egyházügyi Hivatal, Belügyminisztérium adjanak konkrét segítséget és adatokat a megyei pártbizottságok és tanácsok részére.” A feladat egyértelmű volt, az ÁEH és a BM munícióval kellett, hogy ellássa a pártszerveket és a tanácsokat. Ez volt az Egyházügyi Hivataltól elvárt fő feladat, természetesen számos más területen is elvárták a hivatal munkatársainak aktivitását.
Az 1958-as előterjesztés megállapította, hogy az Egyházügyi Hivatal megerősítése érdekében szükséges a politikai munkatársak létszámát 2 fővel megemelni. Kimondták, hogy az 1957 elején végrehajtott létszámcsökkentés túlzott volt, ugyanis 1958 nyarán a vezetővel együtt 6 személy foglalkozott politikai munkával. Feladatul szabták, hogy a vidéki munkatársak helyzetét a megyei pártbizottságok és a megyei tanácsok hathatós támogatásával rendezzék. A politikailag és az általános műveltség tekintetében a nem kellően felkészült munkatársakat megfelelő elvtársakkal kellett fokozatosan lecserélni. Azt is felvetették, hogy a vidéki munkatársakat olyan státuszba sorolják be, amely lehetővé teszi a papokkal való megfelelő foglalkozást.
1959. május 12-én ismét egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozó előterjesztést tárgyalt az MSZMP KB Politikai Bizottsága. Az előterjesztésben javaslatot tettek az Egyházügyi Hivatal vezetőjére és átszervezésére. Így szólt az előterjesztés: „Az egyházpolitika hazai és nemzetközi vonatkozásban egyaránt alapos, elmélyült elemző munkát igényel. Az Egyházügyi Hivatal jelenlegi helyzete, vezetése, szervezeti felépítése, munkatársai nagy részének felkészültsége nem felel meg azoknak a követelményeknek, amelyet az egyházakkal folytatott jelenlegi politikánk és a Vatikánnal szembeni harc megkövetel.
Mindezek alapján javasoljuk a Politikai Bizottságnak:
a. Horváth János elvtársat, az Egyházügyi Hivatal jelenlegi vezetőjét mentse fel jelenlegi beosztásából, mivel nem rendelkezik azzal a felkészültséggel, amelynek birtokában képes lenne egyházpolitikai célkitűzéseink végrehajtását megnyugtatóan biztosítani. Javasoljuk, hogy a jövőben gazdasági területen dolgozzon. Elhelyezéséről Szurdi István és Szirmai István elvtársak gondoskodjanak.
b. Az Egyházügyi Hivatal új elnöke Olt Károly elvtárs legyen. A P. B-nak a fenti személyi vonatkozású határozatok végrehajtásáról Münich Ferenc elvtárs hazaérkezéséig várni kell.
c. Az Egyházügyi Hivatal központi és vidéki apparátusát meg kell erősíteni politikailag tapasztalt, marxista műveltséggel rendelkező elvtársakkal. E személyi problémák megoldásáért az illetékes pártszervekkel egyetértésben, az Egyházügyi Hivatal elnöke felelős.
d. Az Egyházügyi Hivatal közvetlenül a Minisztertanács felügyelete alá tartozzon és mint önálló országos főhatóság működjék. Az átszervezésre és a szükséges létszámigényekre a Hivatal új elnöke és az agit.prop. osztály közösen készítse el a javaslatot, amit a Minisztertanács elé kell terjeszteni.”
Döntöttek arról, hogy az ÁEH országos főhatóságként közvetlenül a Minisztertanács felügyelete alá tartozzon. Ekkor mentették fel Horváth Jánost elnöki posztjából, amit 1952-től töltött be és helyére Olt Károlyt nevezték ki.
Az MSZMP KB Politikai Bizottság ülésének vitáján kritika érte az elmozdítani kívánt Horváth Jánost, az Egyházügyi Hivatal elnökének személyét. Maga Kádár János fogalmazta meg a kritikát: „Szerepel az anyagban Horváth János dolga. Én egyetértek azzal, ami ide levan írva, kivéve az utolsó mondattal, mely szerint elhelyezéséről Szurdi István és Szirmai István elvtársak gondoskodjanak. Én személyileg erre a Horváthra nagyon haragszom. Esze van ahhoz, hogy rendesen dolgozzék, időnként dolgozik is rendesen, de néha olyasmit csinál, hogy tönkreteszi a politikai munkát. Ennek ellenére meg kell mondani, évekig a párt politikáját igyekezett vinni és épp ezért az ilyen elintézések rosszul szoktak végződni.” Szirmai István így reagált: „Horváth elvtársat gazdasági területre akarjuk vinni, kisebb üzem igazgatójának.” Kádár János így vitte tovább a vitát: „El tudok képzelni olyan gyakorlatot, hogy magasabb funkciót betöltött ember elhelyezéséről még utoljára az a vezető szerv döntsön, melynek hatásköréből kikerül. A Titkársághoz kell javaslatot tenni.
Olt elvtársra vonatkozó javaslatot én helyeslem, de ezt a kettőt egyszerre kell elintézni. Erre egy hónapos, vagy háromhetes határidőt kell kitűzni, mert Münnich elvtárs hazaérkezése elsődleges dátum, attól még elhúzódhat a dolog. Három héten belül kell lebonyolítani ezt a cserét.
Az Egyházügyi Hivatal apparátusánál én helyeslem a dolgokat, de mikor a vezetőt kifogásoljuk, felmerül, hogy ugyanazok az emberek jobb vezetésnél talán jobban dolgozhattak volna.”
Benke Valéria a területet felügyelő miniszter így reagált: „Az apparátus nagy része jobb vezetésnél feltétlenül megtartható.”
Kádár János így folytatta: „Igaz, amit Nemes elvtárs mond, hogy bizonyos tekintetben nagyobb súlyt kap kifelé is az egyház-ügy kérdése ezzel. Ez elkerülhetetlen, de ez a kérdés bír olyan fontossággal, hogy ezt megtegyék. Így nem lehet dolgozni, mert most a vezetéstől olyan messzi van, hogy jóformán nem tudjuk mi történik ott, csak a botrányokról értesülünk. Hogy ők ehhez reményeket fűznek? Lehetséges. De nekik meg kell győződniük majd, hogy itt nem kompromisszumról van szó velük szemben.”
Az MSZMP KB Politikai Bizottsága az ÁEH feladatává tette, hogy a megyei pártbizottságoknak rendszeres tájékoztatót adjon az időszerű egyházpolitikai kérdésekről.
Az Egyházügyi Hivatal tehát az MSZMP KB Politikai Bizottsága határozata értelmében, a Minisztertanács 1959. május 28-i ülésén hozott határozat szerint az 1959. évi 25. törvényerejű rendelet előírásai folytán ismét a Minisztertanács közvetlen felügyelete alá került. Ezzel az ÁEH országos főhatóság lett, kiemelve ezzel az egyházpolitika fontosságát. Ez a főhatósági rang nagyobb tekintélyt biztosított a Hivatal dolgozóinak, de növelte felelősségüket is. Az volt a feladat, hogy a párt és a kormány egyházpolitikai elveinek megvalósításával állandóan növeljék és erősítsék – belföldön és külföldön – a Magyar Népköztársaság tekintélyét.
Az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1960. március 1-jei ülésén tárgyalták „Jelentés a Politikai Bizottságnak az állam és a katolikus egyház közötti viszony alakulásának főbb tapasztalatairól” szóló előterjesztést. Az előterjesztés utolsó pontja foglalkozott az Egyházügyi Hivatallal. Megállapították, hogy a Hivatal elhelyezése – akkor a Művelődésügyi Minisztérium Szalay utcai épületében volt a Hivatal – nem tette lehetővé, hogy a PB által engedélyezett politikai státuszokat betöltsék. Úgy döntöttek, hogy a Minisztertanács gondoskodjon az ÁEH megfelelő elhelyezéséről, hogy végre tudják hajtani a PB 1959. május 12-i határozatának személyi vonatkozásait.
1963. február 18-án költözött át az ÁEH a Szalay utcából a VI. kerületbe a Dózsa György út és a Lendvay utca sarkán álló szecessziós palotába, a Lendvay utca 28. szám alatt található Groedel-palotába. Ez lett a Hivatal székhelye 1989. június 30-ig.
A Hivatal szervezeti felépítése
1956 után a hatvanas évek végéig többször sor került a Hivatal szervezeti felépítésének a módosítására, hogy az egyházpolitikai feladatokat eredményesebben megoldhassák. A Hivatal felállítása után nem sokkal, még 1951-ben, aztán 1958-ban, 1961-ben, 1963-ban és 1969-ben is módosították az ÁEH szervezeti struktúráját. A szervezeti felépítés módosítását az is indokolta, hogy a Hivatal munkája egyre sokrétűbbé vált. Nyomós érvként fogalmazták meg azt is, hogy az egyházi világszervezetek módszereiben, magatartásában olyan változások következtek be, amelyek új helyzetet teremtettek és megkövetelték a módszerek megváltoztatását. Ezek a változások a következők voltak: magyar egyházak megnövekedett nemzetközi tevékenysége; a háttérbe szoruló egyházi reakció változatos módszerei; a szocialista renddel megbékélő, azt elfogadó és a szocialista rendbe beilleszkedni akaró papok számának növekedése. Megállapították, hogy ezek a változások valamennyi egyháznál észlelhetők. Ezen változások fényében fenntartották a korábban kialakult szervezeti formát, mely értelmében a Katolikus Főosztály a katolikus, a Protestáns Főosztály a protestáns egyházakkal és más felekezetekkel foglalkozott. Előrevetítették, hogy szükséges a főosztályok összehangoltabb munkája. Az említett két főosztályon kívül még a Pénzügyi Főosztály és a Titkárság volt külön szervezeti egység élükön osztályvezetővel. 1969-ben teljesen átalakult az ÁEH struktúrája. Az ÁEH-ba betelepített „Világosság” rezidentúra 4 tagját el kellett helyezni a Hivatal szervezeti struktúrájában. Így alakult át az ÁEH: elnök + titkárnő; elnökhelyettes + titkárnő; személyzeti felelős; két nagy szervezeti egység alá rendelték a különböző főosztályokat 1.) Államigazgatási Főcsoport: Elnöki osztály (1 osztályvezető; 3 munkatárs; 1 adminisztrátor); Pénzügyi és költségvetési Főosztály (1 főosztályvezető; 1 főosztályvezető-helyettes, 7 munkatárs); Technikai személyzet 2.) Egyházpolitikai Főcsoport: Katolikus Ügyek Főosztálya (1 főosztályvezető; 1 főosztályvezető-helyettes; 5 politikai munkatárs; 1 adminisztrátor /A Protestáns Főosztály adminisztrációját is ellátja/); Protestáns és más felekezetek Főosztálya (1 főosztályvezető; 1 főosztályvezető-helyettes; 2 politikai munkatárs); Nemzetközi és Tájékoztatási Főosztály (1 főosztályvezető; 1 főosztályvezető-helyettes; 5 politikai munkatárs, 1 adminisztrátor).
Az ÁEH számára külön feladat volt a 19 megyei és fővárosi egyházügyi tanácsos munkájának elvi irányítása. Ez a gyakorlatban úgy működött, hogy a Hivatal központi munkatársai közül 10 fő instruktori tevékenységet folytatott a megyékben, továbbá országos és csoportok értekezleteken, valamint külön megbeszéléseken adtak segítséget a vidéki munkatársak tevékenységéhez.
1967 végén felvetették, hogy át kell alakítani az ÁEH struktúráját, arra hivatkozva, hogy az egyházpolitikai munka jelentősége egyes területeken növekszik, míg más területeken csökken. Megfogalmazták, hogy nincs szükség akkora pénzügyi főosztályra, mint korábban, továbbá azt is felvetették, hogy az instruktori munkát kevesebb munkatárs is el tudja végezni, ha jól összehangolják. Azonban igényként megfogalmazták azt, hogy az egyházak nemzetközi tevékenysége és az elvi elemző munka több munkát igényel. Új státusz igénybe vétele nélkül, belső átszervezéssel és átcsoportosítással kívántak a Hivatalban egy 3-4 tagú csoportot létrehozni, amely kimondottan külügyi kérdésekkel és elvi elemző munkával foglalkozik.
Mivel nem voltak elégedettek a vidéken folyó egyházpolitikai munka színvonalával és azt emelni kívánták, így néhány nem megfelelő egyházügyi tanácsost le kívántak cserélni.
Az ÁEH káder helyzete
Az ÁEH káder helyzete a Hivatal első két évtizedének talán legkomolyabb problémája volt. A hatvanas évek közepén a központi és vidéki munkatársak közül mint meg nem felelőket, 9 személyt lecseréltek és helyettük megfelelőbb, képzettebb munkatársakat állítottak be. A Hivatalnak ekkor 47 munkatársa volt, akik közül 19-en végeztek politikai munkát, a többiek adminisztratív és kisegítő munkakört töltöttek be. A munkatársak többsége régóta a Hivatalban dolgozott. Több mint 10 éve 13, több mint 5 éve 16-an dolgoztak a Hivatalban. A munkatársak többsége 30-50 közötti volt. 18 munkatársnak volt kormánykitüntetése, 6 munkatárs kiváló dolgozó volt. Egyetemet, vagy főiskolát 10-en végeztek, 3-an akkor végezték. Marxista-leninista egyetemet 7 munkatárs végezte el. Egy dolgozónak volt pártfőiskolai diplomája. Középiskolai végzettséggel 10-en rendelkeztek, 2-en akkor jártak középiskolába, 3-an pedig nyelvet tanultak.
Egy, az ÁEH-t értékelő jelentés az alábbi következtetést vonta le: „a hivatal dolgozói, de különösen politikai munkatársai rendelkeznek a szükséges általános műveltséggel és az egyházpolitikában nagy jártasságra tettek szert. Politikai munkatársaink alkalmasak arra, hogy a megnövekedett és egyre bonyolultabb egyházpolitikai munkát végezhessék oly módon, hogy elsősorban politikai ismereteiket gyarapítják, erősítik szakmai felkészültségüket és javítják munkamódszereiket.”
Ha azt vesszük figyelembe, hogy 19-en végeztek politikai munkát és 10 főnek volt egyetemi, vagy főiskolai végzettsége, akkor ez a megállapítás egy kicsit túlzó, azonban a pártállami kitüntetések, és a hosszú éveket a Hivatalban töltöttek magas száma azonban mutat az egyházpolitikában szerzett gyakorlatot.
Feladatul azt fogalmazták meg, hogy még szervezettebbé kell tenni a politikai, de az általános műveltségi, szakmai képzést és továbbképzést. Felismerték azt is, hogy egyre több munkatársnak szükséges idegen nyelv tanulása.
Az ÁEH munkamódszerei
1951-1958 között a Hivatal munkáját az adminisztratív intézkedések túlsúlya és túlbecsülése jellemezte. 1958-1968 között úgy változott a helyzet, hogy a módszerek között a politikaiak és humánusak szerepeltek meghatározó módon. Ez azt jelentette, hogy az adminisztratív intézkedéseket is politikai kérdésként kezelték. Ezek helyességéről igyekeztek meggyőzni az egyházi közvéleményt, sőt azt is elérték, hogy az egyházi vezetők a maguk vonalán is felléptek a reakciós papokkal szemben.
Az ÁEH szövetségeseivel, a papi békemozgalommal való foglalkozás mindinkább elvi alapokra helyeződött. Arra bátorította az ÁEH a szövetségeseit, hogy haladó álláspontjaikat teológiai formában is indokolják. Kifejezték, hogy ezen a téren a protestáns teológusok értek el figyelemre méltó eredményt, munkásságuk nemzetközi téren is elismerésre talált. Ugyancsak feladatnak tartották, hogy szövetségeseiket az egyházi reakció elleni bátrabb fellépésre buzdítsák.
Az egyházi reakcióval szembeni módszere az ÁEH-nak politikai volt. Az egyes személyeknek tett gesztusokkal a megosztásra törekedtek és arra, hogy ne legyenek ellenük a reakciós papok, vagy helyezkedjenek lojális álláspontra. Ennek érdekében az ÁEH munkatársai évről évre beszélgetést folytattak a reakciós papokkal és minden évben kimutatást készítettek, hogy ki mennyire volt lojális, semleges, vagy ellenséges.
Fontos módszernek tartották, hogy a Hivatal és munkatársai időben felfigyeljenek az egyházak tevékenységében az új jelenségekre, módszerekre, azokat elemezzék. Ezért hozták létre az Elvi Előkészítő Munkaközösséget és a Külügyi Bizottságot az ÁEH-n belül. Megállapították, hogy a Hivatal reagálása az új egyházpolitikai jelenségekre nem elég gyors, az elvi elemző munkája nem elég sokoldalú, és az azokban meghatározott tennivalók végrehajtásában sok volt a következetlenség. Azt szabták meg feladatul, hogy az új jelenségekre gyorsan reagáljanak, még alaposabb elvi előkészítő munkát végezzenek és a hozott határozatokat következetesen hajtsák végre.
Kapcsolat a pártbizottságokkal, állami és társadalmi szervezetekkel
Az ÁEH vezetőinek jó munkakapcsolata alakult ki az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályával, akik a Hivatal pártirányítását végezték. Közösen elemezték és terjesztették az MSZMP KB Politikai Bizottsága elé a legfontosabb egyházpolitikai kérdéseket. Hangsúlyozták, hogy a Hivatal munkájában nagy segítséget jelentett az illetékes KB titkár, vagy más párt vezető, akikkel időnként kötetlen formában tudtak tárgyalni időszerű egyházpolitikai kérdésekről.
Meglátásuk szerint sikerült a Hivatalnak a budapesti és a megyei pártbizottságokkal, valamint az egyházpolitikában érdekelt állami és társadalmi szervekkel rendszeres és hasznos munkakapcsolatot kiépíteni. „Mindezek mellett erősítettük gyümölcsöző internacionalista kapcsolatainkat a Szovjetunió, az NDK, a Csehszlovák-, a Lengyel-, a Bolgár Népköztársaság és Jugoszlávia állami egyházügyi hivatalaival.” – olvasható a jelentésben.
A megyei pártbizottságokkal és a Budapesti Pártbizottsággal az egyházügyi tanácsosok, mint külső munkatársak tevékenykedtek és egyházpolitikai munkájukat elsősorban a pártbizottságok irányításával végezték. Kiemelték, hogy a megyei pártbizottságokkal a hivatal munkatársai és vezetői jó kapcsolatot teremtettek. Rendszeressé tették a pártbizottságok és a tanácsok egyházpolitikai tájékoztatását. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy a Hivatal vezetője és helyettese a megyei pártbizottságok és járások párt, állami és tömegszervezeti vezetőinek, valamint a propagandistáknak tartott tájékoztatót. A Hivatal politikai munkatársai pedig az ország összes járásában tartottak egyházpolitikai tájékoztatókat az alapszervezeti titkároknak és a községi tanácselnököknek. Emellett az egy éves és a hat hónapos pártfőiskolákon, a KISZ, vagy a tömegszervezeti iskolákon tartottak rendszeres egyházpolitikai tájékoztatót.
A Hivatal központjában minden megye egyházpolitikai helyzetét megtárgyalták a megyei pártbizottságok, a tanácsok és más állami szervek vezetőinek bevonásával.
Egy korabeli jelentés az alábbi szempontokat fogalmazta meg az egyes társintézmények és az ÁEH viszonyában: „Jó munkakapcsolatot létesítettünk a Belügyminisztériummal, a Külügyminisztériummal, a Művelődésügyi Minisztériummal is. A Belügyminisztérium és a köztünk lévő kapcsolatban helyesen tisztázódott a politikai és adminisztratív módszerek megfelelő egysége és hogy meghatározó szerepe a párt egyházpolitikájának van, amit a hivatalnak és a Belügyminisztériumnak egyaránt szolgálni kell.
Jó módszernek bizonyult, hogy a Belügyminisztérium illetékes munkatársai a hivataltól rendszeres egyházpolitikai tájékoztatót kapnak és hogy az egyes BM munkatársakat is bevonjuk a hivatal elvi-politikai munkájának kidolgozásába.
A Külügyminisztériummal kialakult jó munkakapcsolat lehetővé teszi, hogy az egyházak külügyi tevékenységét az általános külpolitikai érdekeinek megfelelően folytassák. E célból még rendszeresebbé kell tenni a külföldre utazó papok tájékoztatását, illetve tájékoztatásuk meghallgatását.
A Magyarok Világszövetségével együttműködve továbbra is arra kell törekedni, hogy a külföldön élő magyarok papjaik segítségével is lojális kapcsolatba kerüljenek az óhazával.
A Művelődésügyi Minisztériummal tovább kell javítani az együttműködést a hitoktatás, az egyházi iskolák és az egyházi műemlékek vonatkozásában.
A Hazafias Népfronttal erősíteni kell együttműködésünket, hogy a Népfrontban dolgozó papok munkáját jobban segíthessük és koordinálhassuk és hogy a papi békemozgalom és a Népfront kapcsolata intenzívebbé váljék.
Az Állami Egyházügyi Hivatal és a KISZ kapcsolata nem elég rendszeres és intenzív. Tekintettel arra, hogy az egyházak is nagy súlyt helyeznek az ifjúság megnyerésére, szükséges, hogy a KISZ-szel is javítsuk kapcsolatainkat.” Ez a hosszabb idézet mutatja az ÁEH és a társszervek kapcsolatát.
Az ÁEH nemzetközi kapcsolatai
Az ÁEH rendszeressé tette kapcsolatát a Szovjetunió, az NDK, a Csehszlovák-, a Lengyel- és a Bolgár Népköztársaság egyházügyi hivatalaival és kapcsolatot teremtett a Jugoszláv Állami Egyházügyi Bizottsággal is. Az ÁEH szerint nem az ő hibájuk miatt, de megszakadt a kapcsolatuk a Román Egyházügyi Hivatallal. A szocialista országok egyházügyi hivatalaival két évente nemzetközi tanácskozásokat tartottak, ahol a Vatikán és más egyházi világszervezet politikáját értékelték, valamint összehangolták az egyházpolitikai munkát.
Az ÁEH számára a szocialista országok egyházügyi hivatalaival való együttműködés létfontosságú volt. Megfogalmazták, hogy a kétoldalú és a több oldalú tanácskozásokat gyakoribbá kell tenni.
Összefoglalás
Az ÁEH 1956-1968 között – korábbi hiányosságainak nagy részét leküzdve – feladatát jól látta el, és az egyházpolitika egyre bonyolultabbá váló körülményei között is arra törekedett, hogy hivatását jól teljesítse. A párt és a kormány egyházpolitikájának eredményeiben, amelyek a pártbizottságok és az illetékes állami, valamint társadalmi szervek jó munkáját tükrözték, jelentős szerepe volt a Hivatal munkatársainak is. Rendszeres és jó kapcsolatot teremtett a Hivatal a párt és az állami szervekkel, valamint a szocialista országok egyházügyi hivatalaival. A megyei pártbizottságok, tanácsok, más állami és tanácsszervek egyházpolitikai tájékoztatóját rendszeressé tették. Az ÁEH fő problémája a káderhelyzete volt. Ezzel kapcsolatban a következő lépéseket tették: A meg nem felelő politikai munkatársakat leváltották, a politikai munkatársak politikai és szakmai felkészültségét emelték. A lojális papok erősítésével, a semleges papok megnyerésével, az egyházi reakció visszaszorításával és megosztását segítő módszerekkel a Hivatal politikai munkatársai a papok megfelelő partnerei lettek.
Azáltal, hogy időben felismerték az egyházpolitika új jelenségeit, ezt elemezték és megfelelő intézkedéseket tettek, ezáltal eredményeket értek el. Ezen eredményeknek köszönhetően a Hivatal az országon belül, de bizonyos mértékben nemzetközileg is megfelelő tekintélyre tett szert.
A Hivatal, tekintettel a bonyolultabb egyházpolitikai helyzetre, fokozottabban igényelte, hogy az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya több segítséget adjon az elvi, elemző munkában, politikai tájékoztatásban. A Hivataln hasznosnak ítélte meg és kérte, hogy az illetékes MSZMP KB titkár, a Politikai Bizottság és a Kormány vezetői a korábbiaknál többször folytassanak a Hivatal vezetőivel kötetlen beszélgetést az időszerű egyházpolitikai kérdésekről.
A megyei pártbizottságokkal és a megyei tanácsokkal kialakult kapcsolatot egyre jobban erősítették, ami a rendszeres egyházpolitikai tájékoztatók, az egyes megyék egyházpolitikai helyzetének a megvitatásában öltött testet.
A szocialista országok egyházügyi hivatalaival való jó együttműködést létfontosságú feladatnak tekintették. Szükségesnek tartották, hogy a Hivatalok értekezletét legalább évente megtartsák. Egyes, az ÁEH számára egyházpolitikailag fontos országok egyházügyi munkatársaival évente legalább egyszer kívántak konzultálni. Ezen találkozók céljaként a kölcsönös tájékoztatást, a fontosabb nemzetközi egyházpolitikai eseményes egységes értékelésére való törekvést és a szükséges akciók összehangoltabb végzését, továbbá azt, hogy a belső egyházpolitikai munkával, a papok nemzetközi szerepeltetésével ne gátolják, hanem segítsék más szocialista országok politikáját. A román egyházügyi hivatallal rendezni kívánta az ÁEH a kapcsolatát.
Az ÁEH helyzete a ’60-as évek második felében kettős volt. Részben a korábban kialakított gyakorlat, a felmerült és megélt problémák javítását helyezték előtérbe, ugyanakkor a jelen és a jövő is előkerült, hiszen a korábbi tapasztalatokból kiindulva, valamint az akkori helyzethez igazodva igyekeztek a Hivatal jövőjét kialakítani.
Az kimondható, hogy a ’60-as évek második felétől, a ’70-es évek elejétől már egy sokkal jobban működő Hivatal ellenőrizte és tartotta felügyelete alatt a magyarországi egyházakat, felekezeteket.
Leszögezhetjük, hogy hosszú és sok változással, feladattal teli volt az ÁEH 1951-es létrejöttétől a hatvanas évek végéig terjedő időszak. Mivel egy jogelőd nélkül létrejött állami hivatalról volt szó, ezért a pártállam egyházpolitikai elképzeléseinek megvalósítása a gyakorlatban nem mindig volt könnyen végrehajtható, hiszen a munkatársak felkészültsége, az egyházpolitikai munka specialitása olyan embereket kívánt, akik értik és átlátják az egyházpolitikát, azonban a munkatársak túlnyomó többsége korábban nem ilyen területen dolgoztak. Az ÁEH 1956-os átszervezése, majd 1959-től ismét önállóvá válása is okozott a Hivatal életében egy kis nehézséget. Azonban a ’60-as évek elején kezdődő nemzetközi nyitás az egyházpolitikában, a Belügyminisztériummal való rivalizálás és útkeresés helyetti együttműködés, valamint a „Világosság” rezidentúra betelepítése az ÁEH-ba, az átalakított struktúra, és a speciális egyházpolitikai munkára kiválasztott munkatársak térnyerése azt eredményezte, hogy a ’70-es, ’80-as évekre a pártállam szempontjából megfelelő, az egyházpolitikát jól alakító hivatal formálódott.
A belső kritikák, javaslatok, vélemények azt mutatják, hogy az ÁEH vezetői is tisztában voltak a Hivatal előtt tornyosuló problémákkal, ezeken próbáltak változtatni, azonban ez a folyamat sokkal lassabban ment végbe, mint ahogy azt ők elvárták.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius