Szerző: Tarján M. Tamás
1961. május 25-i kongresszusi beszédében John F. Kennedy amerikai elnök megígérte, hogy az Egyesült Államok még az évtized végéig embert juttat a Holdra, és az asztronautát „onnan biztonságban vissza is hozza”. Ez a bejelentés volt az Apollo-program nyitánya.
A hidegháborús rivalizálás során az űrverseny az 1957-ös Geofizikai Évvel kezdődött el, ezt követően a Szovjetunió űrbe juttatta a Szputnyik–1 műholdat, 1961. április 12-én pedig – Jurij Gagarin személyében – egy űrhajóst is felküldött. Az Egyesült Államokat érzékenyen érintették a sorozatos vereségek, és bár május 12-én Alan Shepard első amerikai űrhajósként megismételte Gagarin teljesítményét – igaz, nem repülte körül a Földet – ekkor ez már kevésnek bizonyult. Kennedy bejelentése sok szempontból ugrást jelentett az ismeretlenbe, hiszen a Holdra szállás rengeteg technikai kérdést vetett fel, másfelől a megkezdett Mercury-program félbeszakítását is jelentette.
A fő probléma maga a holdfelszín elérése volt, amit érdekes módon egy Jurij Kondratyuk nevű tudós 1914-es tanulmánya oldott meg, aki nem a teljes űrhajó, csak egy kisebb egység leszállását javasolta – így született meg a holdkomp ötlete, mellyel később Armstrong és Aldrin valóban eljutott a Holdra. A program a Mercury-kísérletekhez képest másfajta űrhajót is igényelt, ezért a NASA a Gemini helyett a háromszemélyes Apollo-típus fejlesztésébe kezdett, ezzel párhuzamosan pedig megtervezte azokat a rakétákat, melyek egy ilyen utazást lehetővé tettek.
A hatvanas évek űrrepülőinek szerepe – a Mercury-program keretében – többnyire az volt, hogy tesztalanyai legyenek egy vizsgálatnak, mely az űrnek az emberi szervezetre gyakorolt hatását vizsgálta. Az amerikai kutatóknak 1966-ra sikerült olyan hordozórakétát kifejleszteni, aminek segítségével szondát küldhettek a Hold felszínére, ekkor azonban a szovjetek még lépéselőnyben voltak, hiszen a Luna–9 fellövésével itt is ők aratták le a babérokat. 1966 nyarán már elkezdődtek az Apollo-program tesztrepülései, melyek közül az első, űrhajósokkal végrehajtott kísérlet tragédiába torkollott: 1967. január 27-én az Apollo–1 indulása során az űrhajóban tűz ütött ki, melyben három űrhajós – Virgil Grissom, Edward White, Roger Chafee – életét vesztette.
Ekkor egy időre az űrprogram is veszélybe került, mivel azt főleg Johnson elnök és a demokrata párt támogatta, míg a republikánusok számára kevésbé tűnt fontosnak – ennek ellenére Nixon alatt folytatták, és döntő sikerre vitték az Apollo-programot. Ezután az 1968 októberében induló Apollo–7 fedélzetén jutott újra asztronauta a világűrbe, a Cape Canaveral űrállomásról sorban indított küldetéseken az űrhajósok lépésről lépésre teljesítették a program részeit: huzamosabb időt töltöttek az űrben, űrsétát hajtottak végre, és fokozatosan megközelítették a Holdat.
A program legnagyobb sikerét 1969. július 16-án érte el az Aldrin-Armstrong-Collins hármas, közülük az első két űrhajós, először az emberiség története során, leszállt a Holdon. Ezzel a bravúrral sikerült az akkor már halott Kennedy elnök tervét valóra váltani: az Egyesült Államok űrhajósai olyan tettet hajtottak végre, mely valóban elhomályosított minden korábbi szovjet sikert. A programot később az 1972-es esztendőig folytatták, de a kirobbanó vietnami háború, valamint a megnövekedett költségek miatt – az űrprogram 11 év alatt 19,5 milliárd dollárt emésztett fel – felfüggesztették azt. Bár 1975-re terveztek még három Apollo-küldetést a Holdra, ezeket soha nem hajtották végre, az Apollo–17 1972. decemberi útja óta Földünk kísérőbolygóján nem járt emberi lény.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius