Szerző: Tarján M. Tamás
„Elhatároztuk, hogy elviseljük az elviselhetetlent, és elszenvedjük a kibírhatatlant.”
(Hirohito császár)
1928. november 10-én koronázták meg Hirohito császárt (ur. 1926-1989), Japán történetének leghosszabb ideig trónoló uralkodóját. A majdnem 75 évig regnáló Hirohito alatt – aki halála után a Sóva nevet kapta – az ország hatalmas változásokon ment keresztül: a világ egyik legerősebb hatalmaként előbb megpróbálta uralma alá hajtani a Távol-Keletet, majd elveszítette a szörnyű pusztítást hozó második világháborút, a császár élete végére pedig – ezúttal már békés eszközökkel – visszaemelkedett a Föld legbefolyásosabb országai közé.
Hirohito Taisó császár (ur. 1912-1926) legidősebb fiaként, 1901-ben látta meg a napvilágot. Bár ekkor még a restauráció idején hatalomra került Meidzsi (ur. 1867-1912) ült a birodalom trónján, a herceg örökösnek kijáró neveltetésben részesült, vagyis a Gakusúin Főnemesi Iskolába, majd egy speciális, a korona várományosai számára fenntartott intézménybe került. Az 1920-as évek elején aztán Hirohitót az udvar európai tanulmányi körútra küldte, ezzel ő lett az első japán trónörökös, aki elhagyta a birodalmat. A koronaherceg két év után tért haza, és a vártnál korábban állt Japán élére, édesapja ugyanis 1924-ben megőrült, a szabályok szerint pedig őt illette meg a régensi hatalom. Taisó császár aztán 1926. december 25-én befejezte életét, Hirohito pedig az 1928. november 10-i koronázás után – Japán történetének 124. uralkodójaként – minden szempontból legitimálta uralmát.
Japán helyzetét a nagyhatalmi státus ellenére – és sok szempontból éppen amiatt – ebben az időszakban nagymértékű instabilitás jellemezte, ugyanis az első világháborúból győztesként kikerülő császárság – miután megszerezte a német gyarmatokat – mind nyíltabban arra törekedett, hogy hegemóniát építsen ki Kínában és a Távol-Keleten. Az imperialista célok érdekében felduzzasztott, politikai vétójoggal is rendelkező hadsereg fegyvernemeinek – a Császári Hadsereg és a Császári Haditengerészet – állandó rivalizálása idővel aláásta a civil állam alapjait: 1921 és 1944 között például a fegyveres erők 64 alkalommal léptek fel erőszakosan a politikában, Inukai Cujosi miniszterelnök 1932-es meggyilkolása után pedig gyakorlatilag a kormányzást is átvették.
A robbanásig feszült helyzetben az egyedüli szelep az agresszív külpolitika – 1931-ben Mandzsúria megszállása, 1937-től a második japán–kínai háború, majd a kudarccal végződő világháború – volt, a konfliktusok kapcsán pedig a későbbi korokban gyakran Hirohito felelősségének a kérdése is felmerült. Ezzel kapcsolatban annyit mondhatunk, hogy a császár nem abszolút uralkodó, hanem egy alkotmányos rendszer államfője volt, vagyis lehetőségei sok szempontból lekorlátozódtak, nem is beszélve arról, hogy a hagyomány a tennót szigorúan kizárta a közéletből és a napi politikából. Hirohito személyes nézetei persze joggal válthatnak ki vitákat, hiszen tevékenysége meglehetősen ellentmondásos volt: egyfelől tudjuk, hogy határozottan ellenezte a Kína, majd az Egyesült Államok elleni hadüzeneteket, és tiltakozott a japán atomprogram ellen.
A mérleg másik serpenyőjében viszont súlyosan esik latba, hogy a hadműveletek a császár tudtával – sőt, ritkán az ő utasításai nyomán – indultak meg, 1944-ben pedig – Saipan eleste után – tőle származott az a dekrétum is, mely a fogság helyett az öngyilkosságot javasolta alattvalói számára. Megint másik aspektusból vizsgálva az eseményeket viszont azt kell látnunk, hogy Hirohito császár 1945. augusztus 15-én, a két atombomba ledobása után mégiscsak arra használta fel személyes tekintélyét, hogy történelmi jelentőségű rádióbeszédében megadásra szólítson fel egy végletekig fanatizált országot.
Hirohito és a japán császári ház bűnösségéről a szövetségesek is komoly elvi vitákat folytattak, e kérdésben azonban végül a MacArthur tábornok vezette amerikai megszállók érdekei döntöttek: az Egyesült Államok javát egyértelműen az uralkodó ártatlansága szolgálta, Washingtonban ugyanis belátták, hogy a császár tekintélye olyan kohéziót képezhet a megalázott birodalomban, ami megvédi a társadalmat a szélsőségektől – elsősorban a kommunizmustól. Hirohito trónon maradásának persze súlyos ára volt, aminek „első részletét” az uralkodó 1946. január 1-jén mondott rádióbeszédében fizette meg – ekkor ugyanis nyilvánosan megtagadta állítólagos isteni származását –, a másik felét pedig az új japán alkotmány elfogadásakor rótta le, mely jelentősen megnyirbálta jogkörét.
A világháborús vereségből eredő változások nyomán aztán a császári udvar is átesett azon a modernizáción, ami Japánt jellemezte: a több ezer éves múltra visszatekintő dinasztia gyökeres életmódváltása Hirohito intézkedéseihez fűződött, aki felismerte, hogy az új államban az uralkodóház reprezentációs és szimbolikus szerepbe került, aminek elengedhetetlen feltétele a néppel fenntartott szoros kapcsolat. A második világháború utáni esztendőkben ezért a császár közös palotába költözött gyermekeivel, jóval többet mutatkozott a nyilvánosság előtt, és számos alkalommal képviselte Japánt a nagyvilágban is. Ő volt például az első tennó, aki külföldre – például az Egyesült Államokba – látogatott.
Mindazonáltal a modern világszemlélet nem csak őt jellemezte, fia és örököse, Akihito (ur. 1989-) ugyanis polgári származású leánnyal kötött házasságot, ami a dinasztia történetében úgyszintén példátlan volt. Európaiként valószínűleg ezen újításokat nem tudjuk a maguk jelentőségében felfogni, de egy hagyományaihoz addig mereven ragaszkodó dinasztia – és ország – esetében ez körülbelül akkora változás volt, mint amilyen például a japán gazdaságban és társadalomban – a második világháború végétől Hirohito haláláig – végbement.
Hirohito császár végül 73 – régensi országlásával együtt 75 – évig ült Japán trónján, 1989 januárjában azonban egy 15 hónappal korábban diagnosztizált rákos megbetegedés miatt életét vesztette. Személyében a felkelő nap országának legtovább regnáló uralkodója távozott az élők sorából, akinek fősége alatt az egykor kisvárosias, sok szempontból elmaradott birodalomból a világgazdaság, a modern technika és civilizáció egyik éllovasa lett. Halála után Hirohito a Sóva uralkodói nevet kapta – ezzel jelölik Japánban az éveket, például 1926 Sóva első éve volt –, ami annyit tesz: felvilágosult béke. Ahhoz, hogy ez az állapot valósággá váljon, az országnak sajnos a legszörnyűbb háborús poklokon kellett keresztülmennie, ezért viszont aligha lehet a császárt hibáztatni.
Pentru a putea adăuga comentarii trebuie să fii membru al altmarius !
Alătură-te reţelei altmarius