1820. december 13. | Gróf Széchényi Ferenc halála

[Magyar lap]

Szerző: Tarján M. Tamás

„Hálás szivvel emlékeznek meg az ország karai és rendei gróf Széchényi Ferencz, királyi főkamarásmesternek azon bőkezüségéről s a közjólét gyarapitására irányzott igyekezetéről, mely szerint dicséretes emlékezetü őseinek nyomdokait követvén, terjedelmes és válogatott könyvtárát, valamint kiváló gondossággal és költekezéssel gyüjtött ritka pénzérmeit s jeles családok czimereit, ugyszintén földabroszait, képeit és kéziratait a magyar nemzet használatára, teljes joggal, átirta és ezekkel egy fölállitandó nemzeti muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta.”
(Részlet az 1807. évi 24. törvénycikkből)

 

1820. december 13-án hunyt el Széchényi Ferenc gróf, Somogy vármegye főispánja, aki nagycenki és soproni könyvtárának, valamint magángyűjteményeinek odaadományozásával megalapozta az Országos Széchényi Könyvtárat és a reformkorban felépülő Nemzeti Múzeumot. Széchényi fia volt a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István, aki a nemzet javainak gyarapítását illetően édesapja méltó örökösének bizonyult.)

Széchényi Ferenc 1754-ben, Fertőszéplakon látta meg a napvilágot, gróf Széchenyi Zsigmond huszárkapitány és Cziráky Mária Anna grófnő gyermekeként. Más nemes ifjakhoz hasonlóan Széchényi is a bécsi Theresianumban töltötte iskolaéveit, jogi és gazdasági tanulmányait követően pedig – ugyancsak a „szokásos” utat járva – közhivatalnoki pályára lépett. A fiatal grófot egy évvel Festetics Juliannával kötött házassága után, 1776-ban nevezték ki a kőszegi kerületi tábla ülnökének, II. József (ur. 1780-1790) trónra lépése után pedig a báni tábla elnökévé lépett elő, illetőleg a horvát bán helyettese lett.

Széchényi II. József országlásának első éveiben rokonszenvvel fordult a jozefinista reformok felé, ennek köszönhetően több vármegyében is királyi biztosi állást nyert, 1785-ben pedig a pécsi kerület élére került; ez a szimpátia azonban az évek során elmúlt, mivel a király szemlátomást a magyar rendi különállás felszámolására, beolvasztásra és az ország németesítésére törekedett. A szembenállás következtében a gróf hamarosan minden tisztségéről lemondott, és az uralkodó haláláig birtokain élt, illetve nyugat-európai utazásokkal töltötte idejét.

Széchényi Ferenc az 1790-91-es országgyűlésen tért vissza a közéletbe, ahol – sok szempontból a józsefi reformgondolatok nyomdokain haladva – a nemesi adózás, a vallásszabadság és a magyar nyelv ügyét is támogatta, fogadtatását azonban jól mutatja, hogy a konzervatív I. Ferenc (ur. 1792-1835) hatalomátvétele után egy ideig ismét a magánélet csendjét választotta. Széchényi visszavonultsága ugyanakkor nem jelentett teljes bezárkózást, mivel a gróf mecénásként a korszak számos magyar alkotóját – például Batsányi Jánost, Csokonai Vitéz Mihályt, Kazinczy Ferencet – pártfogolta, ráadásul az 1790-es évek elejétől Hajnóczy Józsefet alkalmazta titkáraként, így a jakobinus összeesküvés lelepleződése az ő hírnevét is komoly veszélybe sodorta.

A gróf 1798-ban, Somogy vármegye főispánjaként vállalt újra közhivatalt, ezzel együtt pedig a Duna és a Dráva szabályozásának királyi biztosi feladatkörét is megkapta. Széchényi az évek során konzervatívabb álláspontra helyezkedett, így aztán nem meglepő, hogy 1799-ben főkamarás mester, a hétszemélyes tábla bírája – és alelnöke –, később pedig országbíró-helyettes, majd 1808-ban az Aranygyapjas rend lovagja lett. Az utókor azonban Széchényit mégsem hivatali karrierje miatt, hanem gyűjtőszenvedélye és hatalmas adakozókedve folytán őrizte meg, ugyanis a gróf 1802-ben mintegy 15 000 könyvet, 12 000 nyomtatványt és 1152 kéziratot adományozott a magyar nemzet számára, ezzel pedig megvetette a Nemzeti Múzeum és a később róla elnevezett Országos Széchényi Könyvtár alapját.

1818-ban egyébként – a nagycenki után – a gróf soproni könyvtárát is elajándékozta, ami újabb 9000 kötettel és 6000 rézmetszettel gyarapította az 1808-ban megalapított Nemzeti Múzeumot és a Könyvtárat. Széchényi Ferenc ráadásul ezzel együtt nagy gonddal rendezett katalógust is készített a fiatal kora óta gyarapított gyűjteményeknek, amit gyakorta elfelejtenek megemlíteni érdemei között, csakúgy, mint tudományos érdeklődését. A gróf ugyanis nem csak gyűjtötte, de olvasta is a könyveket, nem véletlen, hogy élete során Jéna és Göttingen mellett 1812-ben a bécsi tudományos társaság is tagjai közé fogadta.

Széchényi Ferenc azonban nem tudott annyira konzervatívvá válni, amennyire I. Ferenc kormányzási stílusa azt megkívánta, ezért 1811-ben tiltakozásképp ismét – ezúttal már végleg – visszavonult tisztségeiből, és haláláig birtokain, illetve Bécsben élt, magánemberként. A nagy mecénás és adományozó – Széchenyi István visszaemlékezései szerint a metternichi rendből kiábrándulva és leverten – 1820. december 13-án fejezte be földi pályáját, mely során páratlan nagylelkűségével fényévekkel repítette előre a magyar közművelődés állapotát. Az országgyűlés 1807-ben külön törvénycikkben mondott köszönetet Széchényi Ferencnek, mi pedig úgy adózunk emlékének, hogy a nemzet legjelentősebb könyvtára az ő nevét viseli. A gróf ugyanakkor nem csak közszereplőként, de családapaként is magasztos elveket vallott a nemzettel kapcsolatban, amit mindennél jobban megmutat, hogy öt gyermeke közül az egyik – István – később a haza és haladás szolgálatában a „legnagyobb magyarrá” lépett elő.